Minden krétai hazudik

Minden krétai hazudik – mondta a krétai. – …Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Balla D. Károly

MINDEN KRÉTAI HAZUDIK

Amikor írásom megjelenik, Magyarországon éppen kampánycsend van. Ez meggátol abban, hogy az elmúlt két hét oly sokak által elemzett és minősített eseményeit felhasználjam a politikai befolyásolásra. Nem nevezek hát nevükön sem pártokat, sem politikusokat. Ám kihasználva, hogy a tilalom alól valamelyest mentesít az előnyt ritkán jelentő kétszeres határon túliság (lakhelyem és a lap illetősége), mégsem teszek úgy, mintha nem kavartak volna fel a történtek és mintha ravasz Bodónéként tudnék másról beszélni akkor, amikor a bor árától zeng a Kárpát-medence. Van véleményem a két fél által kölcsönösen feltételezett provokációról, az időzített kiszivárogtatásról és az elmulasztott intézkedésekről, ám abban nem szeretnék állást foglalni, mindebből melyik félnek származhatott haszna. Bármekkora is ez a hozadék, bizonyosan eltörpül a magyarság egészét ért kárhoz képest.

Azon az éjszakán hajnali fél négyig meredtem a televízió képernyőjére. Budapest számomra nemcsak egy országnak, hanem a nemzetnek is a fővárosa, sehol másutt nem érzem azt, amit az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, szemben a napfényben szikrázó Gellért-heggyel… Ami abban a városban történik, az a magyarsággal történik, velem történik. Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Minden krétai hazudik, mondta egy krétai. A logika-óráknak ez a belső ellentmondást bemutató példázata jutott eszembe, miközben arra gondoltam, ha már lakóországomnak, Ukrajnának a nagypolitikája csupa sötét figurával van tele, milyen jó lenne belekapaszkodni valami magamhoz közelinek érzett nemesebbe, igazabba. De hát nem.

Országos szintre emelt hazugságok csak gyengíthetik identitás. Méltatlan helyzet, ha azért kellene elfogadni az „őszinte hazugságot” és az ezt kezelő cinizmust, mert még mindig jobb, mint a képmutató ájtatosság. Nem kedvelhetem a hatalmi pökhendiséget csak azért, mert kevésbé káros, mint a sunyin ellenszegülő gerilla-összejátszás.

És persze a népmesei ábrándok is nevetségesek: dehogy lehet a szentkorona-tan vadászkésével felmetszeni a farkas hasát. Különben sem ette meg a nagymamát, csupáncsak lekurvázta. Nem dől össze a világ. Még kevésbé a trianoni határok.

Nem tudom, van-e morális és bizalmi válság Magyarországon. Ám arról beszámolhatok, hogy az én politikai bizalmam – ezek szerint volt nekem ilyen – alaposan megrendült.

Azt kellett felismernem, hogy a túlfűtött, gyakran hamis nemzeti érzésre alapozott és ostoba ellenállást szító politikai zsarolás mellett megjelent a magát ezzel szemben egyedül hatékonynak mondó és pénzügyi kényszerre támaszkodó zsarolás is: nincs más, nincs jobb, mint én, tehát én vagyok az út, az igazság és az élet, csak engem választhattok és követhettek.

Ez az alternatíva több mint méltatlan. A mai magyar politika pozitív tartománya e percben üres halmazt képez, a negatív értékek pedig csupán a mínusz végtelenhez viszonyíthatók.

Az én válságom lényege, hogy már nincs, ami mellett érvelhetnék. Többé nem tudok kiállni amellett, amit eddig elfogadtam kisebbik rossznak. Tőlem ezért kérhetne bocsánatot valaki. Bár ha krétai, akkor inkább lemondok róla.

 

Mégis, kinek a szimpátiája

Csodálkoztam volna, ha a mostani magyar belpolitikai konfliktus (válság?) nem terjedne át a határon túli magyarságra. Olvasom, hogy a Vajdaságban és Erdélyben szimpátia-tüntetések várhatók, az RMDSZ azonban nem kíván tüntetni, az UMDSZ pedig nyilatkozatában már el is ítélte a vandalizmust, ami ugyan helyes, de nem kétséges, hogy ez a mostani magyar kormányzathoz való törleszkedés újabb bizonyítéka. Másfelé igazodik a délvidéki Magyar Polgári Szövetség, közleménye olyan, mintha csak a magyar szélsőjobb diktálta volna:

„A kettős állampolgárságról szóló december 5-ei magyarországi népszavazás szégyene, a parlament szeptember 26-ai árulása óta minden megváltozott. A népszavazás felszínre kényszerítette az igazságot. … A most zajló tüntetések, az emberek elégedetlensége és dühe egyenes következményei a magukat mindenek fölöttinek tartó politikusok ármánykodásainak, hazugságainak, mesterkedéseinek, a jogrend, az Alkotmány gátlástalan megsértésének, Magyarország elszegényítésének, kiárusításának.” (Forrás). Hasonló a hangütés az erdélyi „testvérek” körében is: „úgy érzik, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területein meg kell szüntetni a több éve tartó nemzetellenes politizálást”. A résztvevők jelenlétükkel így kívánnak tiltakozni „a magyarság vezetőinek hazugságpolitikája ellen”. Az udvarhelyi demonstrálók kifejezték szolidaritásukat a magyarországi „békés tüntetőkkel.” Kérték: Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök mondjon le. (Forrás) [Update: A Vajdaságban is tüntettek Gyurcsány ellen]

Nem csodálkoznék, ha a KMKSZ a napokban hasonló szimpátia-tüntetésre vezényelné ki a beregszászi főiskolásokat.

A dolog végül is logikus: azok a határon túli körök, akik Orbánt, Kövért, Németh Zsoltot hívják rendezvényeikre vezérszónoknak, akik elősegítik Toroczkay szervezkedését (Kárpátalján is van hatvannégyvármegyés szervezet; mi öröm!), akik arra vannak idomítva, hogy ütőkártya legyenek a magyar jobboldal belpolitikai vitáiban, azok most is azt teszik, amit elvárnak tőlük. És végül is ezt tette az UMDSZ is. Odáig persze a másik odal képviselői nem jutnak el, hogy Gyurcsánnyal nyilvánítsák ki szolidaritásukat.

Láthatóan nem vállalkoznak erre a magyarországi szocialista hívek és szimpatizánsok sem. Nincsenek ellentüntetések! Nincsenek, mert még a bősz elkötelezettek is érzik, hogy a miniszterelnök elvetette a sulykot, hozzá közelebb álló megfogalmazással élve, elbaszta a kalapácsnyelet. El bizony, mert ha már megtörtént a nyilvános gyónás, akkor a nyilvános bűnbánatnak is be kellene következnie. Ám láthatóan nem bírja kinyögni, eldadogni, elsuttogni, hogy „elnézést”. Ostoba és konok büszkesége, megszállott eltökéltsége most nem helyén való. Nem ez az alkalom arra, hogy úgy viselkedjen, mint aki egyedül van birtokában a bölcsek kövének, mint aki egyedüliként képes üdvözíteni az országot. Már messiásnak képzeli magát, megszállottsága egyre hasonlatosabbá teszi ellenfeléhez. Lassan két őrült fordul szembe egymással, teljes elvakultsággal rohannak neki a falnak. Tragikus. Itt már rég nem a reformokról és a gazdasági csomagról van szó, hanem két nárcisztikus vezér hatalmi párbajáról.

S ha azt mondtam legutóbb, Gyurcsány egyetlen igazi érdeme az, hogy Orbánt nem engedte hatalomra jutni, akkor most meg azt mondom, legnagyobb bűne is az lehet, ha végül belebukva ebbe az ügybe (amit én egyre valószínűbbnek látok) újra a jobboldal kezére játssza a hatalmat. Nem látja, hogy most az ő személye az egyetlen igazi akadálya a megbékélésnek? Le kellene mondania, hátra kellene lépnie, akkor is, ha mindenki tudja, hogy nincs a kormányzásra igazán alkalmas ember. Ám most már ő sem alkalmas, mert elvesztette a bizalmat. Nem a vandál szélsőségeseken áll vagy bukik a dolog (képtelenség, hogy még mindig szabadlábon vannak), nem a Fidesz-szavazókon, nem a hangos vagy csöndes szemben állókon. Hanem azokon a tömegeken, akik most kiállhatnának mellette. De nem állnak.

Gyurcsány Ferenc elvesztette a neki szurkoló, vele szolidáris milliók szimpátiáját. Amit nagyon rövid idő alatt szerzett meg, de még rövidebb idő alatt el is vesztette. Ez a válság lényege, hogy már nem lehet őt szeretni, csak csöndes rezignációval figyelni, hogyan válik semmivé mindaz, amit felépíteni látszott.

Jogi értelemben természetesen sem a kormány, sem Gyurcsány nem illegitim, Orbán ostobaságokat állít. Az önkormányzati választás nem népszavazás. Ám, bárhogy is nézem a dolgot, ha a népharag erősödik (és, mondom: ha a „népszimpátia” láthatatlan marad), akkor ez előbb-utóbb elsodorja Gyurcsányt, rosszabb esetben a kormányt is. Hiába választotta meg demokratikusan, a nép bizony elhajthatja azokat, akikben súlyosan csalódott. Ehhez lehet erkölcsi joga és szerintem lehet (békés) kényszerítő eszköze is. Az országnak nagy-nagy kára származhat ebből, destabilizálódik a biztonság, beláthatatlan kaotikus állapotok alakulnak ki. Ezt valószínűleg tudja mindenki. Ám ha senki sem enged a pozíciójából (illetve a most már alkotmányozó nemzetgyűlést emlegető tüntetők mellé egyre többen állnak), akkor ebből bizony igazi fordulat is kifejlődhet.

Az igazán rossz az lesz, ami majd azután következik.


Az első magyar SEO-verseny

Tegnap volt éppen két hónapja, hogy Pillangószív és lepkefing c. halhatatlan opuszommal beszálltam a keresőoptamilizáló versenybe. Bár nagy szomorúsággal (brühühü) tölt el, hogy az összes írásomat, oldalamat és jobbnál jobb ötleteimet összefoglaló versenyoldalam nem képes a Google-listán az élmezőnybe kerülni, ellenben az nagy elégedettséggel tölt el, hogy e percben két blogom is benne van az első 10-ben. Néhány gyengébb hét után most ez a két oldal még előbbre is lépett a listán, jelenlegi pozíciói: 6. pillangószív-címkelink, 7. Blogspot-Pillangószív. | Mégis, kinek a szimpátiája – magyarország

Nem kicsit, nagyon! (Gyurcsány, ostrom.)

Hajnali fél négyig tévéztem teljes döbbenetben, felváltva csóváltam a fejem értetlenül és bólogattam bölcsességet színlelve, néha szabályos szívdobogásom lett izgalmamban, izzadtam, égnek állt a hajam. Talán nem a legjobb pillanatban, de megpróbálom összefoglalni, amit erről az egészről gondolok.

Gurcsány, hogy az ő kifinomult stíljéhez igazodjam, nagy balfasz. Ezen az a nyilvánvaló tény sem sokat változtat, hogy politikai ellenfele pedig maga az istenverés, a magyarok ártó szelleme, akinek a hatalomra kerülésénél minden verzió jobb. Nem sokkal az egész cécó előtt már belefogtam egy összegzésfélébe, azt ezzel a mondattal kezdtem: “Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc javára lassan csupán egyetlenegy politikai érdem írható, az, hogy nem engedte Orbán Viktort hatalomra jutni.” Az elmúlt negyvenvalahány óra eseményeinek a fényében ez számomra még nyilvánvalóbb: a miniszterelnök már nem ura az eseményeknek, képtelen úgy kezelni a helyzetet, hogy az ne az indulatok újabb elszabadulásához vezessen (itt természetesen megint hozzá kell tenni, hogy Gyurcsány balfékségéhez képest a Fidesz-vezérek a lehető legtisztességtelenebb játékot játsszák).

Szinte bizonyos vagyok abban, hogy beszédének a kiszivárogtatásában a miniszterelnök maga is benne volt. Látva, hogy pártjának és saját magának a megítélése a lakosság körében mélypontra jutott, valamit tennie kellett. A szocialisták Demszky mögé állása tragikus balfogásnak látszik (nekem a Szili-Solyóm helyzetet juttatja eszembe: az a sztori is az MSZP önveszejtő ostobaságáról tanúskodott), és nem hozott kellő eredményt az sem a józan elemek megnyerésében , hogy a kormányfői kampányoló országjárás állomásain sikerült a szélsőséges jobboldalt jól megfüttyögtetni. A Fidesz átvenni látszott a kezdeményezést: új és új ötletekkel és sugallatokkal szolgáltak arra nézvést, hogyan lehetne a hatalmat részben vagy egészében magukhoz ragadni. Ehhez meg is voltak a reális feltételek: az ország lakossága nem értette meg és ha meg is értette, egyáltalán nem tolerálta a bőrére menő intézkedéseket, általánossá vált a “nem ilyen lovat akartunk” érzése.

A gazdasági reformcsomagról hozzá nem értőként nem tudok okosakat mondani, de szerintem itt voltak alaposan elhibázott húzások mind az egyes intézkedésekben, mind a dolog kommunikálásában. Nekem úgy tűnt, ügyetlenül, balkezesen fogtak hozzá a dologhoz, leginkább félmegoldásokra futotta a nagy elhatározásból, aminek az lett az eredménye, hogy a döntések a súlyos államháztartási gondokat ugyan csak részben és csak hosszú távon oldják meg (ha ugyan), ellenben általános felháborodás kiváltására így is alkalmasaknak bizonyultak. Ez így végül senkinek sem elég jó, de mindenkinek elég rossz ahhoz, hogy az állampolgárok részéről szinte teljes legyen az elutasítás.

Ebben a helyzetben, más eszközei nem lévén, Gyurcsány kockáztatni volt kénytelen. Magamban hol királycselnek nevezem az ominózus beszéd kiszivárogtatását, hol azt mondom: a miniszterelnök rezettelni, egy erős sokkal újraindítani akarta az országot. Ahogy ő maga is valami tiszta lappal indulást mondott: eddig hazudtunk, de eztán már nem fogunk, mert már nem is kell: megtartottuk a hatalmat, és ennek birtokában kihúzzuk az országot a gödörből.

Azonban a közvélemény számára a gazdasági elemézések, okfejtések nagyrészt felfoghatatlanok maradtak, és a szociálisták és a liberálisok magyarázatai, indoklásai, győzködései pedig nem látszottak elég meggyőzőnek és hitelesnek. Valamit tenni kellett.

Ám a sokkra a lakosság (éppen a fenti érvelések érthetetlensége és/vagy gyöngesége miatt) nem volt felkészítve, s talán maga a beszéd sem volt a célra eléggé megfelelő. Amennyire értékelhető az őszintesége, annyira elítélhető a hangneme, amennyire szimpatikus az “itt állok, nem tehetek másként” lutheri helyzetvállalás, épp annyira érzékelhető a “minden krétai hazudik, mondta egy krétai” logikai csapdája.

No persze: a célközönség nem is az ország közvéleménye volt, hanem a szenzációra mindig éhes sajtó és az öklét rázni mindig kész jobboldali politikai elit. Ha az ő révükön Gyurcsány a figyelem epicentrumába kerül, akkor onnan nyilatkozva, onnan irányítva az eseményeket akár igen jól is kijöhet a dologból, kiválthat egyfajta katarzist, akár vissza is nyerheti az elvesztett támogatókat, szimpatizánsokat, szavazótábort, megerősítheti legitimitását.

És az első órákban a csel eredményesnek látszott: ha Gurcsányék azt akarták, hogy a sajtó és a politikai jobboldali elit bekapja a horgot, akkor ez maximálisan sikerült. A miniszterelnök az összes kamerát magára irányíthatta, minden mikrofon felé fordult, soron kívüli exkluzív megszólalásai pillanatok alatt eluralták a magyar médiát.

Ám sajnos nem beszélt elég okosan. Kezében volt a nagy alakítás lehetősége, Melinda már alig várta, hogy a bűneit megvalló csábító ölébe ájuljon, de a kormányfő vagy félreértette a szerepet, vagy nem tudta eljátszani. Vagy csak egyszerűen elügyetlenkedte. Egyik sem bocsánatosabb. Semmilyen megbánást és semmilyen szégyenérzetet nem tanúsítva erősnek akart mutatkozni – és ez lett a gyengéje.

Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy ha elnézést kér mind a négy évi tétlenségért, mind a másfél éves hazugságokért, mind a túl sok trágár kifejezésért, akkor nem fajulnak eddig a dolgok. Nem vagyok a nyelvi finomkodás híve, semmi rosszat nem látok abban, ha olykor egy-egy erősebb kifejezés elhagyja a beszélők ajkát; ám azt gondolom, a legfelsőbb országos közszereplők még szűk – szűk? 190 fő? – körben sem beszélhetnek így. Ez egyszerűen bunkóság. Söröző kocsmai társaságban, házibuliban, biliárdozás közben, lóversenyen elmegy, de egy pártrendezvényen már nem. Illetve ha mégis, akkor utána azonnal illik elnézést kérni például a jelen lévő hölgyektől. Ám Gyurcsány Ferenctől az országos nyilvánosság előtt csak annyira futotta, hogy nem büszke a jelzőire. A többire igen.

Ami ezután történt, az pedig már nemcsak az ő balfogása. Illetve hát természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy a karhatalom nem véletlenül volt ennyire béna és teszetosza, hanem valahol valakik azt akarták, hadd szabaduljon el a pokol, legyen jó nagy balhé, rá lehessen majd jól pirítani a Fideszre: lám, ehhez vezet, ha az utcára viszitek a politikát. Ám ez ingatag feltételezés. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak eluralkodott a másutt is meglévő nagy magyar szervezési-intézményi kupleráj, a totális fejetlenség. A rendőrségi és a magasabb szintű illetékesek nyilatkozatai is erről tanúskodtak, siralmas és komikus egyszerre volt az, amit és ahogy mondtak. Beleértve a hajnaltájt nyilatkozó Gyurcsányt is. Nem tudom, ilyen vészhelyzetben milyen erők mozgósíthatók törvényesen és azt sem, ez pontosan kinek a dolga. De azért talán jogos a kérdés, hogy amikor az állami televízió székházát rohamozzák kockakövekkel és botokkal, akkor vajon hol vannak azok az állig felszerelt szuperzsaru kommandósok, akik maszkjaikban olyan jól meg tudnak civileket bilincselni, hol vannak a rendőrségi helikopterek, hol a deszantosok és más elit alakulatok? Valóban önvédemi sprével kell szórni a gázt? Nem kell bevetni a könnygáz-gránátokat? Valóban egy árva és rosszul biztosított vízágyúval kell szerencsétlenkedni? Valóban csak addigra – cirka 4-5 óra elteltével – sikerül a fővárosban annyi erőt mozgósítani, hogy megtisztítsanak egy nem is olyan nagy budapesti teret? Valóban nem volt mód arra, hogy a hatóságok időben megfékezzék az indulatokat és elejét vegyék a totális rombolásnak? Párszáz felbőszült huligán minden előkészület nélkül “puszta kézzel” bármikor beveheti a kiemelten védett Magyar Televíziót? Mi történne egy picit is szervezett fegyveres támadás esetén?

Következmények? 125 sérült, ebből 102 rendőr. Megdöbbentő. Felelős? Leváltották a fővárosi rendőrfőkapitányt? Az illetékes minisztert?

Azt gondolom, az előzményektől tökéletesen függetlenül egy ilyen horderejű eseményért a politikai felelősség a miniszterelnöké. Akkor is, ha nincs kiszivárgott beszéd és nincs utána nagyképű magyarázkodás. Ám ha kampány idején, szűk két héttel a választások előtt a csőcselék gyakorlatilag minden tényleges ellenállás nélkül beveszi a közszolgálati televízió székházát, az önmagában akkora botrány, az államhatalom akkora csődje, hogy a kormány fejének be kell nyújtania a lemondását.

Ám Gyurcsány Ferenc ezzel a történettel kapcsolatban valamiért nem mondja ki, hogy “elkúrtuk”. Nem kicsit, hanem nagyon.

Az SzDSz szárnyakat ad!

Demszky kampánynyitója

Ha látványosságban nem is, a mondandó súlyát illetően Demszky Gábornak sikerült überolnia Kósa Lajos kampánynyitó ceremóniáját azzal, hogy felelőssége teljes tudatában bejelentette, az SZDSZ szárnyakat ad. Ha nem is a szavazóknak, ám a Combino néven meghibásodó valamennyi villamosnak mindenképpen.

Budapest főpolgármestere stílszerűen kedvenc villamosával érkezett a kampánynyitó nagygyűlésre és annak fülkéjéből intézte szavait az egybegyűltekhez. Demszky többek között megerősítette Kuncze Gábor korábbi kijelentését, miszerint az SZDSZ nem engedi meg senkinek a nemzeti szimbólumok kisajátítását, a pillangószív ugyanúgy liberális érték, mint ahogy nem az, ezért nem járul hozzá, hogy a jobboldal saját gombostűjére tűzze. Éppen ezért választási kampányát Villamos Pillangószív néven indítja, amely rövidesen önálló honlappal jelentkezik. A Villamos Pillangószív emblémája a Pillangószív-Villamos, amelynek neve mostantól kezdve Villangino.

A fővárosiak nagy örömére Demszky Gábor bejelentette azt is, hogy ezentúl minden Villangino irányító fülkéjében két személy fog ülni, ezek közül az egyik ő maga lesz.

Beszéde végén a főpolgármester a határon túli magyarokhoz fordult felhívással: „Budapest a szabad madarak, villamosok és pillangók városa, éppen ezért arra bíztatom a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak villamosvezetőként! Hozzák el pillangónak a feleségüket, és jómadárnak a gyerekeiket is!”

Špillangószív.balla.biz


Illusztrációk: Szalay Krisztián és BéDéKá
Kapcsolódó anyagok:  | Polgári Pillangószív Szövetség | pártelnökök a Pillangószívről | a Fidesz pillangószíve

k

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha – dehogy világhírű! – egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

Zászlót és narancsot bontott

Zászlót és narancsot bontott
a Polgári Pillangószív Szövetség

Mint korábban részletesen beszámoltunk róla, Orbán Viktor nemrégiben megalapította a Polgári Pillangószív Szövetség nevű kezdeményezést és meghirdette a Jó reggelt, Pillangószív programot, bejelentve, hogy ezentúl a pillangószív számít a magyar konzervatív jobboldaliság és nemzeti összefogás legáltalánosabb jelképének. Mint akkor elmondta, arra számít, rövidesen pillangószív fog dobogni 15 millió magyar kebelében.

A meghirdetéstől meglehetősen sokat kellett várnunk a mozgalom tényleges megindulására és szervezeti kereteinek létrejöttére. Mára azonban kiderült, hogy a pártelnökök nyilatkozatairól szóló tudósításunk idején felrebbent hír, miszerint Kósa Lajos ujjára pillangó szállott, teljességgel helytállónak bizonyult. A Fidesz alelnöke ugyanis a mozgalom élére állt és csütörtökön a Debrecen Stadionban megtartotta kampánynyitó nagygyűlését.

A látványos külsőségeket sem nélkülöző rendezvényen került sor a tulajdonképpeni zászlóbontásra. Kósa Lajos kampányfőnök elmondotta, hogy a Google nélkül a Polgári Pillangószív Szövetség nem nyerheti meg az ország lakosságát (sem az önkormányzati választásokat), ezért mindenkit felszólított, vegyen részt a keresőoptimizáló versenyben. „Aki magyar, velünk kattint”, hangsúlyozta, miközben csinos hostessek túlérett narancsokat osztogattak a közönség soraiban. Mikor a szónok felszólította hallgatóságát, hogy bontsanak narancsot, a több száz déli gyümölcsből pillangók százezrei röppentek a magasba, megdobogtatva a jelenlevők amúgy is repeső szívét.

Ezt követően Kósa Lajos még bejelentette, hogy az arénát Debrecen polgármestereként ünnepélyesen Pillangószív Stadion névre kereszteli. Távozáskor mindenki láthatta a névváltoztatás fizikai jeleit az épületen és megcsodálhatta, amint vibráló lézerfény írta az égre az új jelszó

Szemtanúk hiteles elmondása szerint a tünemény a Székelyföldre is ellátszott.

pillangószív.balla.biz


Illusztrációk: Szalay Krisztián és BéDéKá
Kapcsolódó anyagok:
a Fidesz pillangószíve | pártelnökök a Pillangószívről