A Plútó trónfosztása

Első olvasásra meglepett Hírbehozó Adjátok vissza a Plútót! című posztja. Egy pillanatra komolyan vettem bejelentését, hogy a hír, miszerint a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU) a napokban Prágában megrendezett XXVI. közgyűlésén a Plútót megfosztotta bolygó-státusától – számára „mérhetetlen keserűséget okozott”. Hm. A vérszomjas földi csillagászok nem kegyelmeztek a „legkisebb”, „legszerethetőbb”, „legtávolabbi” szegény kisegér-Plútónak.

Vajon valóban fontosabb lenne HH-nak egy évszázadosnak semmiképpen nem mondható (a Plútót 1930-ban fedezték fel) „kulturális igazodási pont”-hoz való ragaszkodás, mint a tudományosan teljességgel indokolt döntés? Ilyen alapon akár a valóban évezredes geocentrikus világképhez is lehetne ragaszkodni, hiszen mi nagy hagyományai vannak annak a nézetnek, hogy a Föld az univerzum középpontja.

A helyzet azonban az, hogy a Plútó egyszerűen nem felel meg a bolygó ismérveinek, annak idején is tévesen sorolták közéjük, az akkori baki azonban menthető: sem a Plútóról nem voltak még eléggé pontos adatok, sem azt nem lehetett előre látni, hogy a csillagászat fejlődésével később még tucatnyi hasoló objektumot sikerül azonosítani, jó alkalmat adva a sajtónak arra, hogy időről időre felröppentsék a 10. bolygó felfedezéséről szóló hírt.

Erről egyébként tavaly augusztusban ezt írtam:

Már megint felfedezték a 10. bolygót. Azóta, hogy gyerekként érdekelni kezdett a csillagászat, 2-3 évenként találkozom a bejelentéssel. Megjelenik a legtöbb hírlapban, tudományos ismeretterjesztő folyóiratokban, bemondja a rádió a kis színes hírek között, a tv még lead valami értelmezhetetlen teleszkóp-felvételt, amin nem látszik semmi – aztán évekig csend. A „cáfolat”, hogy a felfedezett objektum nem tekinthető bolygónak, így a 10. szerepét sem töltheti be, az már nem kap ekkora nyilvánosságot; a dolog szépen elfelejtődik és pár év múlva megint fel lehetett fedezni valamit, ami szalagcímben igen jól fest – különösen uborkaszezon idején.
Mindez nemcsak a sajtó szenzációéhségéről tanúskodik, a dolog mögött valóságos tudományos probléma rejlik. Mégpedig az, hogy annak idején, 1930-ban a Plútót is tévesen sorolták a nagybolygók közé, voltaképpen nem az (a legszembetűnőbb különbség a kis méret és a nyújtott, üstökös-szerű pálya; a Plútóé például keresztezi a Neptunuszét, tehát napközelben beljebb kerül a 8. bolygónál), hanem csupán egyik objektuma a Naprendszerünk peremét képező ún. Kuiper-övnek, amelyről tudni, hogy több millió kisebb-nagyobb objektumot tartalmaz, és ezek közül mintegy ezret (!) már azonosítottak is. Ebből az ezerből vagy 20 igen hasonló a Plutóhoz, pontosabban a Plútó ezekhez sokkal inkább hasonlít, mint a valódi nagybolygókhoz. Na most amikor felfedeznek egy-egy a Plútó-szerű plometet (a szakma külön nevet adott nekik), akkor azon az alapon, hogy a Plútó a közfelfogás szerint a 9. nagybolygó, ezek bármelyikét a 10.-nek lehet tekinteni. Valójában azonban így már összesen lassan 30 bolygóról lehetne szó. Ki kellene tehát végre jelenteni, hogy a Naprendszer körül jelenlegi tudásunk szerint 8 nagybolygó kering, a Neptunusz pályáján túl azonban további objektumok sokasága lelhető fel, ezek közül a legrégebben ismert a Plútó.

Lám, ebben a nagyon fontos ügyben már tavaly ilyenkor is milyen radikális álláspontot képviseltem, én már akkor letaszítottam volna a Plútót tévedésből bitorolt trónjáról. Most nem történt semmi más, csupán az, hogy a bolygó lehetséges definíciói közül a Csillagászati Unió – igen helyesen – nem azt fogadta el, amelynek értelmében 20 fölé emelkedett volna, hanem azt, amely szerint 8-ra csökkent a tényléges bolygók száma. A közgyűlésen elfogadott meghatározások egyébként így hangzanak (csak hozzáértőknek):

(1) Bolygó [1] az az égitest, amely (a) a Nap körül kering, (b) elegendően nagy tömegű ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúlyt tükröző közel gömb alak és (c) tisztára söpörte a pályáját övező térséget.

(2) Törpebolygó az az égitest, amely (a) a Nap körül kering, (b) elegendően nagy tömegű ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúlyt tükröző közel gömb alak [2], (c) nem söpörte tisztára a pályáját övező térséget és (d) nem hold.

(3) Az összes többi Nap körül keringő objektumot [3], kivéve a holdakat, a Naprendszer kis égitestjei közé soroljuk.

[forrás és cikk, fotók, linkek: hírek.csillagászat.hu]

Ennek értelmében Naprendszerünk nyolc bolygót számlál, a Plútó pedig – tucatnyi társával együtt – törpebolygó. Ez így van rendjén, így kerek a világ, a delfin nem hal, a denevér nem madár, a Északi jeges nem tenger, hanem óceán, a Kaszpi pedig nem tenger, hanem tó.

Ez fájna annyira a Hírbehozónak? Másodszor is elolvastam a cikkét, és megértettem: alighanem csak ironizál a Plútó trónfosztása feletti világfájdalmon. Remélhetőleg sem őrajta, sem a Prágában, Kepler városában tanácskozó csillagászokon nem áll bosszút az alvilág római istene.

Csábítósdi, szülőföldesdi

Balla D. Károly

Csábítósdi, szülőföldesdi

a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül

A formálódó – de végső alakot ölteni egyelőre képtelen – új magyar nemzetstratégia mindkét szélső pontját megismerhettük augusztusban. A határon túli magyar vezetőknek eljuttatott, a sajtóban a hónap elején bőven idézett kormányzati vélemény még egyértelműen a szülőföldön való megmaradás feltételeinek a kialakítására helyezte a hangsúlyt, s az érintett vezetőkkel folytatott későbbi kormányfői tárgyalások sem írták felül ezt az elvet. Ám az államalapítás napján a Népszabadságnak adott interjújában Gyurcsány Ferenc már lebegtette a témát: „…Eddig azt mondtuk: maradj otthon, ha kell, viseld ennek a keresztjét! De a maradásnak nem keresztnek kell lennie, hanem a felemelkedés lehetőségének. A magyar kormány dolga az, hogy lássa a valóságot, és ennek megfelelően alakítsa a nemzetpolitikát.” Ha akarom terhes, ha akarom, nem. Ugyanezen a napon Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere egyértelműbben fogalmazott ünnepi beszédében: „…arra bíztatom tehát a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak és vállalkozzanak Budapesten! Hozzák a feleségüket, férjüket, a gyerekeiket is!”

Akkor most?

Lássunk át a szitán. A tartósan aggasztó magyarországi demográfiai mutatók árnyékában a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül – és ebben a viszonylatban egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi jobb az érintetteknek. Hanem az, hogy Magyarországnak mihez fűződik nagyobb érdeke, melyik a hosszú távon eredményesebb koncepció.

Az-e, hogy (akár jelentős anyagi áldozatok árán) a környező országokban minél tovább megtartsa a reprodukcióra még képes magyar népcsoportokat, odaát termeltesse meg az utánpótlást, majd saját szűrőrendszerét közbeiktatva, a folyamatos beszivárgást valamelyest szabályozva kompenzálja a belhoni lakosság lélekszámának a fogyását, biztosítsa etnikai összetételének „javítását”.

Vagy pedig az, hogy fiatalok erőteljes átcsábításával gyors és hatásos vérfrissítést hajtson végre, amely aztán a sok-sok új család révén hosszú távon a határon belül fejti ki áldásos hatását. (Ez az elszívás ugyanakkor megújulásra alkalmatlanná teszi a határon túli közösségeket.)

Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy tépázott tekintélyű politikusok nyilatkozatai csekélynél is kisebb hatással vannak a migrációs folyamatokra; sőt, önmagában a nemzetstratégiai elvrendszer sem képes hatékonyan beavatkozni az elmenés vagy a maradás oldalán. Hiszen például az évtizedek óta szünet nélkül sulykolt szülőföld-elv és a nehézkes, gyakran megalázó idegenrendészeti eljárások egyáltalán nem szegték az áttelepülni vágyók kedvét.

A folyamatra egyetlen körülménynek van döntő befolyása: az egyes országok gazdasági viszonyai, jóléti nívója, civilizációs komfortja, egzisztenciális és szociális biztonsága közti különbségnek. A jelen helyzetben Szlovéniából és Szlovákiából nem várható bevándorlás, Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról viszont igen. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik játékra épül a nemzetpolitika, mitől óv Gyurcsány vagy mivel kecsegtet Demszky. S tekintet nélkül arra is, hogy a hirtelen kerekedett vihar miatt tragédiába fordul-e a nemzet ünnepe.

Sej, Rozi…

…vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Amennyire sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem harmincasként. Negyven után pedig már a számítógép és a virtuális valóság ragadott magához, a külső környezetre alig maradt igényem. Érdeklődésem a külvilág iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Mégis, úgy háromévenként felmerül bennem: most már ideje lenne valami hegyet és erdőt látni.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó ellenben elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink – Zita és István – egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán

pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.


Zita, Kolos. Éva tanulmányozza az étlapot.


István és Zita már a vége felé, kávázás közben

erdő és kisebb hegyek a háttérben, a vendéglőből jövet


Zita, kezében a távollévő Csöngének rendelt és hazaszállított adag pisztránggal

 

Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.

Pártelnökök nyilatkoztak

Hiller, Semjén, Kuncze és Dávid a pillangószívről

A parlamenti pártok mindegyike reagált Orbán Viktor Fidesz-elnök azon bejelentésére, miszerint Polgári Pillangószív Szövetség néven új népi kezdeményezést indított és a pillangószívet a konzetvatív magyar jobboldal szimbólumává emelte. Az alábiakban ismertetjük a pártelnökök hírügynökségekhez eljuttatott nyilatkozatait.

Hiler IstvánAz Új Magyarország program részletesen tartalmazza a természet- és környezetvédelem területére szánt jelentős ráfordítások tervezetét, továbbá pedig azon erőfeszítéseket, amelyek révén a mezőgazdaságot is versenyképessé kívánjuk tenni. Márpedig a magyar földműves tapasztalaira alapozva nagyon jól és tudja – ezt történelemtanárként bizton állíthatom – hogy a lepkék és pillangók, pillék és más repdeső rovarok lárvákból keletkeznek az élet csodálatos körforgásának a keretében. A lárvák meg nem tesznek mást – és ezt a szocialisták oktatási programjának köszönhetően ma már minden általános iskolás tudja vagy tudni fogaj -, mint hogy bizony megeszik a káposztát, bizony rágják a gyökeret és gumót, elemésztik azt, ami az emberek szorgos munkája megteremtett. Ezért a magyar baloldali politikai erők nem támogathatnak semmilyen lepkekultuszt és pillangólobbit, a Magyar Szocialista Párt távol tartja magát az effajta kezdeményezésektől és ezúton javasolja a Fidesznek, hogy konstruktív ellenzékként ne engedjen szárnyra kelni semmiféle kártevőt.

A magyar kereszténység fényes története a legjobb bizonyíték arra, hogy a magyar pillangószív az évezredek során nemcsak vigaszt, hanem megtartó erőt is jelentett a magyar nemzet számára, hogy átvészelje a történelem viharos vérzivatarait. A hagyományokra és a nemzeti értékekre leselkedő vészekkel szemben nem is lehet nagyobb és hatékonyabb erő a kezünkben, mint a szárnyaló pillangó és annak forrón dobogó szíve, amely méltán juttathatja eszünkbe az oly sok ábrázolásban megörökített szimbólumot, az emberiséget megváltó Jézus Krisztus szívét. Ezért a Kereszténydemokrata Néppárt üdvözli a Fidesz kezdeményezését és örömmel csatlakozik a Pillangószív mozgalomhoz, egyúttal be is jelenti, hogy megalakítja az önálló kereszténydemokrata Pillangószív frakciót.

Kuncze GáborA magyar demokratákat mélységesen felháborítja Orbán Viktornak az újabb akciója, amellyel ismét egy nemzeti szimbólum önző szándékú kisajátítására törekszik. Szeretném innen üzenni, hogy ez nem fog neki sikerülni, mert az SZDSZ hű maradt az elveihez, így aztán felkarol mindent, ami a magyar liberalizmus eszméjével összeegyeztethető. S ha már itt tartunk, szeretném jelezni, hogy Kovács Pisti maga is nagy rajongója a lepkéknek, az SZDSZ emblémájában pedig ugyancsak két szárnnyal rendelkező élőlények találhatók. A pillangószív ugyanúgy liberális érték, mint ahogy nem az, ezért nem fogjuk engedni, hogy bárki kisajátítsa és gombostűre szúrja, hogy aztán vitrinbe tegye a pártirodán.

Dávid IbolyaA Magyar Demokrata Fórum megalakulása óta mélyen elkötelezett híve a demokráciának és a konzervatív nemzeti értékeknek, így teljesen természetes módon és Antall József örökségéhez méltóan immár 17 esztendeje legfőbb mozgató erőnknek tekintjük a nemzeti hagyományokat és a felemelkedést egyaránt szimbolizáló pillangószívet. Ugyanakkor a Magyar Demokrata fórum nem kíván asszisztálni Orbán Viktor újabb kiszorítási kísérletéhez, amellyel a magyar jobboldal egyedüli képviselőjeként tör pillangóbabérokra. A Magyar Demokrata Fórum kebelében is pillangószív dobog, de egészen más ritmusban.

————-
Lapzártakor érkezett a hír, hogy miközben a pártvezetők nyilatkoztak, aközben Kósa Lajos ujjára pillangó szállott. A részletekről rövidesen beszámolunk.

pillangosziv.balla.biz

Ne csináld a fesztivált!

Úgy látom, nem lesz énekeshalott ebből az új nemzetstratégiából. Énekes és táncos élő viszont nagyon is lehet, úgyanis az új koncepció hangsúlyos eleme, hogy a magyar kultúra egységének demonstrálására (!!) 2007-től kétévente megrendezésre kerülne a világ magyarságának (!!) kulturális fesztiválja (!!), amelynek finanszírozását a kormány külön forrásból vállalja. Legalábbis ezt tartalmazza az a munkaanyag, amelyet Gémesi Ferenc, a MeH külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára juttatott el a határon túli szervezetekhez, s amelyet az erdélyi Krónika ismertet.

Nos, a kivonatolt tájékoztatóból nem sok jó olvasható ki.

A hangsúly a dokumentum szerint továbbra is korábbi szimbolikus fogalmakra esik: „a nemzeti identitás megőrzésének támogatása”, „a szülőföldön való megmaradás és gyarapodás” feltételeinek a megteremtése. De hát uraim, 17 éve másról sincs szó, csak ezekről a szép szándékokról! Oszt mi a túró lett belőle? Hát semmi újat nem tetszett kitalálni??

Identitásőrzés + szülőföldönmaradás + magyarságdemosnstráló fesztivál = a problémák megoldása??

Na és ez is milyen szépen hangzik: „…olyan nemzetpolitikát kell folytatni, amely az identitásmegőrzésre koncentráló normatív támogatáspolitikából és a versenyképességet, a gazdasági-társadalmi előrehaladást szolgáló fejlesztési stratégiák rendszeréből áll.” Oké. Ez szóban gyönyörű! De hogyan fog a valóságban működni?? Mint az Új Kézfogás Alapítvány projektjei? Mint az e-Magyar pontok telepítése? Akkor talán inkább ne…

„…azt tervezik, hogy a már meglévő grémiumok – például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) – mellett létrehozzák a budapesti kormány, valamint a határon túli magyar szervezetek képviselőiből álló Magyar-magyar Kormányzati Konzultációt (a Magyar Állandó Értekezlet egyféle utódját), amely alapvető fontosságú kérdésekben hivatott egyeztetni.”

Zseniális! És ez mitől fog működni, ha a MÁÉRT nem működött? Hát hiszen ugyanazokból a derék megélhetési magyarokból és ugyanazokból (vagy ugyanúgy gondolkodó) kormánybürokratákból fog állni.

„Gyurcsány továbbá támogatja, hogy a KMKF által megvitatni javasolt nemzetpolitikai kérdések kerüljenek az Országgyűlés illetékes bizottságai elé, illetve hogy a határon túli magyar szervezetek képviselői évente egyszer az Országgyűlés plénuma előtt szólalhassanak fel az adott közösségek helyzetének alakulásáról.” Jaj, édes istenem! Hát én emlékszem Kovács Miklós KMKSZ-elnök urunk legutóbbi vitézkedésére, amikor gyakorlatilag megfenyegette Magyarországot az ukrán forradalommal, mely utóbbiról az volt a legfontosabb mondanivalója, hogy Eörsi Mátyás elvbarátai rózsaszín (!) sálakban tüntetnek Kijevben, Kapolyi László üzletfelei pedig vesztésre állnak… Ilyen szövegektől biztosan jobban fog menni a szekér.

Akkor mi is változik? Ahogy elnézem, a kezdeti nagy nekibuzdulás ellenére a határon túli magyarsággal foglalkozó intézményi és alapítványi háttér sem alakul át igazán radikálisan, az oly remek Szülőföld Alap továbbra is osztja a pénzt, talán még az IKA is túléli a reformot. Csak a nevek, címek, besorolások módosulnak, mindez mit sem változtat a lábát szétvető leányzó fekvésén.

Teljesen elvesztettem a bizalmamat abban, hogy egészséges alapokra helyeződhet ez az egész. Úgy látom, ahogy a magyar focival sem tud senki semmit tenni, ugyanúgy a határon túliakkal kapcsolatos nemzetstratégia is végleges rögzítésre kerül a magyarság gyógyíthatatlan betegségeit felsoroló kórlapra.

Ám ez senkit nem fog megakadályozni abban, hogy csinálja az összmagyar fesztivált és azon eljárja a kárpát-medencei nagy csűrdöngölőt.

Minimum semmi

Kifejezetten nekem való két tárlatról számol be az ArtPotal mai hírében, hiszen nekem (is) mániám, vesszőparipám, kísérleti témám a művészileg megjeleníthető Semmi, a megalkotható Hiány. Az érintett két vernisszás művészei kiindulópontnak Malevics híres művét, a Fekete négyzetet tekintik, vallva, hogy a művész nem a festészet végpontját, hanem lehetséges kezdetét jelölte ki azzal, hogy a minimalizmus nullfokát megalkotta.


Kazimir Malevics: Fekete négyzet

A két kiállításról többek között ilyen megállapítások olvashatók:

A londoni tárlaton „…Damien Hirst Infanticide című képe egy rombusz alakú feketeség, amelynek felületét műgyantába dolgozott legyek borítják. Felix Gonzales-Torres-től egy nagy hasáb fekete lapot láthatunk, vagy akár haza is vihetünk, hiszen a művész mindig ily módon tette a nézőt az alkotás szerves részévé. Damian Ortega fekete beton-négyzetei betöltik az emeleti galériát.”

„Malevics híres műve a festészet sarokköve, amely rávilágít, hogy a festmény nem egy másik térbe nyíló ablak, hanem egy önmagán nem túlmutató műtárgy.”

Frankfurban „…Tom Friedman egy üres lapot állít ki, amelyet 1000 órán keresztül nézett. Karin Sander Zeigen című munkája nem más, mint egy üres galéria, melyben a hiányzó képek helyét feliratok jelzik. A képeket audio-kalauzokon kortárs művészek írják körül, így a néző szeme úgymond felszabadul, képzelete pedig szabadon szárnyal.” (Csizmadia Alexa: Fekete lyuk Londonban, légüres tér Frankfurtban)

Igen, igen! Ebbe a sorba illik bele John Cage 4’33” c. zeneműve, amely négy és fél perc pontosan megkomponált csendet jelenít meg vagy Kurtág György Némajátéka vagy Örkény István Üres lapja (további példák). És persze nagyképűen ide szeretném besorolni a hiányregényemet is, amely egyesek szerint csupán egy posztmodern bűvészdoboz.