Választási prognózisok

A NOL összefoglalója az elismert közvélemény-kutatók választások előtti utolsó nyilvános prognózisait adja közre. Az egyes cégek-intézmények adatai között mutatkoznak ugyan különbségek, de néhány dologban hozható bizonyos végkövetkeztetés. Ennek lényege, hogy a felmérések szerint 2 héttel a tényleges választások előtt a legvalószínűbbnek a mostani kormánykoalíció győzelme látszik. Ennek esélyét az növeli, hogy egyfelől az MSZP behozta a Fidesszel szembeni lemaradását, másfelől az SZDSZ inkább bejuthat a Parlamentbe, mint a jobboldali kis pártok valamelyike.

Bár ez a következtetés nagyjából egybeesik azzal, amit magam is kívánatosnak gondolnék (azzal a különbséggel, hogy én az MDF-et nemcsak a Parlamentben, hanem akár a leendő kormány-koalícióban is szívesen látnám), azért a kételyeim is megfogalmazódnak.

Először is az adatok minden esetben igen szorosak, és a hibahatár ± %-át ide-oda tologatva az eredményekből akár a Fidesz biztos győzelme is kiolvasható.

Másodszor: a mostani felfokozott hangulatban szerintem (ez csak megérzés, de annak eléggé határozott) jelentős lehet a rejtőzködő szavazók száma. Vagyis azoké, akik pontosan eldöntötték azt is, hogy elmennek szavazni, és azt is, hogy kire adják a voksukat, ám a kérdezőknek inkább bizonytalan választ adnak, “teszik magukat”. Hogy ők mely szavazókörhöz tartoznak, arról még a megérzések szintjén sem akarok nyilatkozni.

Harmadszor: némi nyugtalanságra ad okot a REAL-PR 93 Piac- és Közvélemény-kutató cég felmérésének eredménye, amelyet ugyan szakmailag vitatnak, de mégis 400 ezernél (!) több, véletlenszerűen kiválasztott megkérdezett véleményét tükröz, és ez bizony 5 %-os Fidesz előnyt mutat, továbbá azt, hogy a kis pártok egyike sem lépi át a parlamenti küszöböt.

Negyedszer: még hátra vannak a tömeges pártrendezvények. Az MSZP ilyen még nem tartott, a Fidesznek azonban nemcsak hogy gyakorlata is van benne, hanem az is tudható, hogy hívei szívesen mutatják magukat erős és egységes tömegnek – ennek pedig üzenete lehet a bizonytalanok számára.

Végül, ötödször: mint emlékezhetünk rá, Orbán Viktor erős a finisben, négy évvel ezelőtt a két forduló között kis híján a maga javára fordította az egyértelműen veszítő állást.

Mindez számomra azt jelenti, hogy a parti egyáltalán nincs lejátszva és lesz miért a képernyőre tapadni a választási napok éjszakáján.

Éhes Fidesz velünk álmodik

Éhes Fidesz velünk álmodik

Várható volt, hogy a választások közeledtével újra felmerül a külhoni magyar állampolgárság kérdése. Ám azt is sejteni lehetett, hogy egyik pártnak sem érdeke ezt hivatalosan felvetni. A 2004-es decemberi népszavazás ugyanis megmutatta a magyar lakosság meglehetős érdektelenségét a téma iránt, ugyanakkor az igennel és nemmel szavazók száma alig különbözött, így könnyű a következtetést levonni, hogy az ügy újbóli napirendre tűzésével nem lehet új szavazókat szerezni, a lakosság döntő többsége ugyanis kinyilvánította (távolmaradásával vagy nemleges szavazatával): nem kívánja, hogy a törvényhozás az állampolgárság intézményét kiterjessze az ország területén túlra.

Így hát a kormányzat a jelenlegi állampolgársági törvény felülbírálásának a kilátásba helyezése nélkül tett intézkedéseket és javaslatokat azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket a kedvezménytörvény keretében nem sikerült megnyugtatóan rendezni, s amelyek egyre inkább kiéleződtek amiatt, hogy Magyarország keleti határai egyben EU-határok lettek. Külhoniaknak adandó speciális magyar személyi igazolvány, nemzeti vízum, szülőföld-program, alkotmánymódosítás… Mindez számos vitát kavart, alighanem több elégedetlenséget váltott ki, mint egyetértést.

Napirenden tartotta a kérdés az ellenzék is. A határon túli magyarok iránti felelősség a Fidesz retorikájában azonban szinte minden alkalommal a kormány nemzetpolitikájának a bírálata formájában jelent meg, s azt sugallta, hogy ezeknek az ügyeknek a rendezésében csakis a polgári oldal elkötelezett. Arra a kérdésre pedig, hogy amíg kormányon voltak, miért ellenezték kategorikusan a kettős állampolgárság intézményét (erről hosszan érvelve a Velencei Bizottságnak írt anyagukban), majd később miért álltak mégis a mellé, mindig vitatható tartalmú választ adtak, a körülmények megváltozásával érveltek. Ezen persze nem azt értették, hogy leginkább az ő helyzetük fordult, és így az lett az érdekük, hogy a határon túli magyarság ügyét a szocialista-liberális kormány sakkban tartására, a nemzetellenesség vádjának alátámasztására használják

A kritikák nem is voltak teljesen légből kapottak. A Szülőföld Alap döntései egyes határon túli szervezetek részéről éles elutasításra találtak, a nemzeti vízum értelmét és lényegét sem igazán sikerült a célközönség számára elmagyarázni, a Magyar Állandó Értekezlet összehívásának az elutasítása is feszültségeket keltett. Az egész problémakör kezelésében a baloldal részéről mintha folyamatosan valami zavartság lett volna tapasztalható. Úgy tűnt, a jobboldal szimbolikus politizálását nem mindig sikerült racionális érvekkel felülírni, az őszinte szándék és a kérdések végleges rendezését célzó politikai akarat gyakran vált kétségessé. Így az anyaországától talán túl sokat váró külhoni magyarok permanens elégedetlenségét a jobboldal könnyen válthatta szimpátiára. De több szavazatra nem.

Ebben az érzelmi állapotban születhetett az a döntés, amelynek végeredménye Orbán Viktornak a külhoni “honfitársakhoz” írott levelét eredményezte. Máig tisztázatlan eredetű címlista alapján valószínűleg több ezer határon túli magyar kapott pontosan, névre szólóan címzett borítékot, amelyben a Fidesz elnöke összefoglalta, mi a tétje a jelenlegi választásnak, kifejtette, nemzeti szolidaritásra van szükség, ezért kéri a címzettet, hogy szavazzon a pártjára. A levél melléklete ismertette a külképviseleteken történő szavazás módját.

Nem tudni, hányan voltak a címzettek között magyar állampolgárok, akik valóban jogosultak lehettek arra, hogy a választáson ilyen módon részt vegyenek, ám annyi bizonyos, igen szép számmal akadtak, akiknek soha nem volt sem magyar állampolgárságuk, sem magyarországi lakhelyük, és egyáltalán nem értették, miért fordul ezzel az irracionális kéréssel hozzájuk Orbán Viktor. Magam odáig jutottam, hogy kárpátaljaikét finoman ki is kértem magamnak a dolgot, kifejtve, a magyarság legnagyobb megosztója részéről az összefogásra való felszólítást nem tartom hitelesnek (Élet és Irodalom, 2006. márc. 3.). A sajtó firtatta, milyen felhatalmazás alapján szólította meg az ellenzéki pártvezér a szavazásra nem jogosultakat, a szóvivői válasz erre nagyjából úgy hangzott, hogy az érintették maguk kérték az értesítés kiküldését, illetve valamely Fidesz-rendezvényen iratkoztak fel egy címlistára. Ami persze nem igaz – esetemben legalábbis semmiképpen.

Ugyanez az érzelmi motiváció (szeretnek minket odaát, de ez nem váltható szavazatokra) húzódhatott meg Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelöltnek a Fidesz-kongresszuson tett kijelentése mögött, miszerint “ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának – 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”

Orbán Viktor azóta többször is azt nyilatkozta, a kongresszuson mindenki azt mond, amit akar, Mikola István nyilván az álmait fogalmazta meg.

Álomfejtésre azonban semmi szükség, az ügy eléggé egyértelmű.

A szónok, miközben ezeket mondta, teljesen nyilvánvalóan nem magánemberként beszélt, hanem második számú vezetőként tartott programbeszédet a párt legmagasabb döntéshozó fórumán. Az elhangzottak csak egyet jelenthettek: a Fidesz a határon túli magyarokat mindig is önös érdekekből támogatta, soha nem az lebegett a szeme előtt, hogy jobbá, könnyebbé tegye életüket – hanem saját tartalék szavazótáborát nevelgette. Pontosan ezért, és nem másért állt ki Orbán Viktor 2004 decemberében az igen mellett, ezért a nagy nemzetegyesítési víziók, ezért a nagy magyar szolidaritás.

Az pedig már a képmutatás kategóriájába tartozik, hogy erről a most megvallott tényleges tervükről egyetlen betűt sem mertek választási programjukban vállalni.

*

A Fidesz porhintése

Mikola István méltán hírhedtté vált kongresszusi kiszólása a plusz ötmillió külhoni szavazóról visszhangot keltett a kárpátaljai sajtóban is, bár igaz, egyelőre egyetlen helyen, az “igazi” Kárpáti Igaz Szóban említették rosszallólag.

Horváth Sándor Mikola István nemcsak megaláz, téved is című cikkében előbb idézi a pártok véleményét, majd kifejti, hogy azok a bizonyos határon túli szavazatok alaposan megoszlanának ám a MIÉP-től a Kommunista Pártig. Majd így érvel:

“Még csak véletlenül sem lenne mindez olyan jó a hatalomkörnyékieknek, mert – a gondolatmenetet folytatva – nem csak választók, hanem választhatók is lennénk, s mint a példák is bizonyítják, mi is tudunk már nem csak szekértáborokat, hanem pártokat is alapítani (még e kishazában is van belőlük két magyar), s akármilyen kicsinyke, csúnyácska, azért tessék elhinni, csak a magunkéra szavaznánk. S akkor megint ott tartanánk, ahol a part szakad.” (Kárpáti Igaz Szó, 2006. március 23.)

Az újságírónak (attól eltekintve, hogy ez esetben a “nem csak”-ot egybe kell írni) alighanem igaza van; a felvetés is szellemes.

Továbbgondoltam, kicsit más irányban: ha a plusz ötmillió külhoni szavazó, teszem azt, megalapítaná a Határon Túli Magyarok Pártját, és arra minden külhoni egységesen rászavazna, akkor egészen biztosan ez a párt nyerné a választást, kormányt alakítana, erdélyi, fel- és délvidéki, nyugati és kárpátaljai magyarok ülnének a miniszterelnöki és miniszteri székekbe. Vagyis a határon túliak átvennék a magyarországiak fölött a hatalmat. Bizarr gondolat, de semmivel sem képtelenebb, mint a Mikoláé.

Érthető módon egészen másképpen traktálja a nemzet orvosának megnyilvánulását a Fideszhez oly közel álló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja, a Kárpátalja. Már a cím is remek: A kettős állampolgárságról a Fidesz – MPSZ kongresszusán. A vonatkozó szöveg pedig így fest: “Mikola István, a Fidesz kormányfőhelyettes-jelöltje felszólalásában leszögezte, hogy új nemzettudat kialakulására van szükség, ehhez négy erőforrás: nemzeti identitás, társadalmi szolidaritás, család és hit kell. A politikus hitet tett a külhoni magyarok kettős állampolgárságának megadása mellett.” (Kárpátalja, 2006. március 22.)

Úgy tűnik, Orbán Viktor hiába hajtogatja elszántan azóta is, hogy Mikola csak az álmait fogalmazta meg, hiszen a kettős állampolgárságról nincs szó a Fidesz programjában (valóban nincs), a kárpátaljai lap mégis azt sugallja, mintha a Fidesz ebben az ügyben újra síkra kívánna szállni.

Ami nem is csoda, mert ugyanezt teszi Németh Zsolt, a Fidesz frakcióvezető-helyettese és külügyi kabinetjének vezetője is ugyanennek a lapnak adott friss interjújában: “…a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”. (Uo.)

Nyilván épp emiatt a felvállalás miatt hagyták ki a választási programjukból.

Két eset lehetséges. Németh Zsolt vagy nem ismeri a Fidesz hivatalos választási programját, amely semmi ilyesmit nem helyez kilátásba, vagy pontosan ismeri, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy a többi pártvezérhez hasonlóan két marékkal hintse a szemünkbe a port.

*

Kérdések Pelczné Gáll Ildikóhoz

…a Blogtéren Gyurcsány után most megjelent Pelczné Gáll Ildikó is, és a szövegéhez még hozzá is lehetett (kis moderálás mellett) szólni. Sőt, még válaszolt is. Az én kérésemre – hány évre betonozná be a jobboldalt a külhoni magyarok szavazataival? – kitérő, semmitmondóan általános választ adott, erre újra rákérdeztem a konkrétumokra (némileg a fent említett cikkeim érvélésével összhangban), de nem kaptam semmilyen reagálást. Másodjára így fogalmaztam (elírások utólag javítva):

Tisztelt Alelnök-asszony, Kedves Ildikó, köszönöm válaszát. Ön ezt írja, hogy: “Egyetlen pártot sem „betonoznék be” a hatalomba. A választójogi törvény kétharmados, továbbá a magyar állampolgárság nem jelent automatikusan magyar választójogot is. A Fidesz a határokon átívelő nemzetegyesítés híve, ezt képviseltük ellenzékben is, és ezt fogjuk képviselni kormánypártként is, ha a választók megtisztelnek a bizalmukkal.”

Úgy érzem, az Ön szavainak nincsen meggyőző ereje, hitele; illetve ha ez a Fidesz álláspontja, akkor:

1) Miért állt ki Orbán Viktor teljes mellszélességgel a kettős állampolgárság mellett 2004 decemberében?

2) Miért beszélt a kongresszuson Mikola úr 5 millió határon túli szavazatról, amely eldöntené a hatalom kérdését 20 évre?

Nekik higgyek vagy Önnek?

3)
Hogyan értékeljem mindezt annak tudatában, hogy a Fidesz programjában szó sem esik a kettős állampolgárságról, ugyanakkot Németh Zsolt azt nyilatkozza Kárpátalján a Kárpátalja c. lapnak (lásd cikkemet a mai Népszabadságban), hogy “a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”? Akkor mit is fog képviselni a Fidesz? Amit Mikola vagy Németh urak mondanak? Amit Ön mond? Vagy ami a programban van (illetve nincs).

Ön erre nyilván újra adhat egy szép legömbölyített választ, de ettől nem változik az a meglátásom, hogy a Fidesz ebben a kérdésben súlyos ellentmondásba keveredett önmagával.

Köszönöm figyelmét.

A reagálás valószínűleg azért késik, mert erre nincs jó válasz.


Mikolának sikerült

Azt hiszem, sikerült neki. Mármint Mikola Istvánnak néhány nap alatt elvesztenie a Fidesznek a 2006-os parlamenti választást.

A hétvégi kongresszuson előbb jött a plusz ötmillió szavazattal és a jobboldal bebetonozódásának 20 éves programjával. Sokaknak ez olyan volt, mint az elektrosokk, azonnal kigyógyultak téveszméikből. Aztán kedden már a szinglik, a fülbevalós fiúk és a techno zenét hallgatók táborát ostorozta azzal, hogy a hatalomnak korlátoznia kell az egyének „parttalan” szabadságvágyát. Parttalanságon, efelől nem lehet kétségünk, a családi életforma (szingli), az ékszerviselet (fülbevaló) és az élvezetül szolgáló zenei stílus (techno) megválasztása iránti szabad választást értette. Mi kár, hogy a farmernadrágot, a coca colát, a rágógumit és a hosszú hajat nem vette bele.

Mitagadás, Mikola másodhegedűssé választása remek húzás volt. Többé már hiába erőlködik a prímás, a zongorista, a fúvós szekció. A kontrás most megmutatja, miféle kottából játszik ez a zenekar.

Nagy Zoltán Mihály és az ő nyilatkozatai

Közélet Épp napirendre tértem volna Nagy Zoltán Mihály legutóbbi cikke fölött, de a szombati fekete Kárpáti Igaz Szóban erre még alaposan rátromfolt. Első megszólalását láthatólag sokan jókora otrombaságnak tartották (blogok, hozzászólók, fórumok), a megtámadottak egyike, Kőszeghy is élesen reagált, ezen felül közzétette NZM-nek egy 1993-as KMKSZ-ellenes cikkét. Szerény emlékezetem szerint Zoli ennél sokkal élesebben is támadta a Szövetséget 1994-ben, amikor is a KMKSZ legnagyobb akkori ellensége, a választásokon Fodó Sándor ellenében induló Tóth Mihály korteséül szegődött és tett meg mindent azért, hogy Tóth mandátumot szerezzen. Akkor csahos kutyaként acsargott azokra, akikkel most egy követ fújva támadja az UMDSZ-t. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a rendszerváltás előtt
évtizedig az SzKP hűséges tagja volt és Gorbacsovhoz akkor írt verset, amikor ilyesmit már senkitől sem vártak el… Hát igen, Szűrös Mátyást is keblére ölelte a magyar jobboldal.

És ez az az ember, akinek velem az a legnagyobb baja, hogy én lettem hűtlen (eszméhez? ügyhöz? melyikhez?), mivel kifaroltam a kárpátaljai magyar irodalom akolmelegéből, azon felül pedig a liberalizmus vírusát terjesztem, illetve szolgalelkű apostola (?) vagyok. Miután két éve ilyen vádakkal nekem esett egy akkori cikkében (lásd), amiért ki merészeltem lépni egy választmányi tag nekem nem tetsző magatartása miatt az Írószövetségből, azután nem kellene egy cseppet sem csodálkoznom mostani köpönyegsuhogtatásán. A különbség, hogy akkor még kicsit jobban tudott fogalmazni, ám amit mostani cikkében művelt, azt nyelvtanilag is tragikusnak gondolom. És ennek az embernek József Attila-díja van.

Na, a szombati lapban ráhúzta a 11-re az ászt.

A legnagyobb röhej ebben az, hogy itt a lap humor-oldalán (!) megjelent (gyengécske) krokik, humoreszkek (Vilma és Irma, Patak’asznád szebb jövője, Reccs-bum-csatt) ellen ágálnak az urak, amiért azokban az íráskák szereplői viccet csinálnak a (szent és érinthetetlen) Szövetség nevéből, kifigurázzák működésüket. Ez majdnem olyan, mint amikor 1994-ben a KMKSZ hivatalos nyilatkozatban elhatárolta magát egy népi mondától, amiért abban tizenhetedik századi ugocsai szerzeteseket nem túl jó fényben tüntet fel a szájhagyomány. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs sem a humorról, sem a szólásszabadságról, gondolkodásuk primitívségében azokhoz hasonlatosak, akik karikatúrák miatt tüntetnek. De ott legalább egy vallásalapítót gyúnyoltak ki. Bár igaz, Kovács Miklós is minimum prófétának képzeli magát.

Csak egyet nem tudnak ezek a hűségnyilatkozatot tevő jeles alkotó értelmiségiek: hogy az effajta ostobaságok már nemcsak őket teszik nevetségessé egy jelentős olvasói körben, hanem a KMKSZ-nek is ártanak. Az elszánt belső mag tagjai pesze tapsikolnak, de ők már nem lesznek többen. Ellenben akik eddig ingadoztak, és nem tudták, hogy Kovács Miklós vagy Gajdos István fizimiskája ellenszenvesebb-e számukra, azok csak megértik, hogy ez a négy komoly művész itt és most, enyhén szólva, árnyékra vetődött. Bőven (ajjaj!) van miért bírálni az UMDSZ-t, jócskán lehet miért kritizálni a zöld KISzót is, de alaptalan sértő vádaknak mondani humoros jelenetekben használt szófordulatokat – ez már minősített hülyeség.

Arról pedig már beszélni sem érdemes, hogy amivel ők vádolják a zöld Igazszót, abban a KMKSZ lapja, a Kárpátalja jár csak igazán az élen, s ha valakik, akkor annak a szervezetnek a szószóli követték el a legtöbb
valódi sértést, ha mással nem, hát azzal, hogy éveken át magyarul beszélő szocdemeknek nevezték az UMDSZ-tagokat. És nem vicces újságírói apróságokban, hanem elnöki nyilatkozatokban.

Ezek után azt hiszem, mégis le kell mondanom az NZM-mel való közös szereplést abban a Pest-megyei könyvtárban (előzmény). Amiben az a kínos, hogy én közvetítettem számára a meghívást, mert azt hittem, a szóba jöhető kárpátaljai magyar írók közül ő az egyetlen, aki egyik csapatba sem állt be. Tévedtem. Mint már annyiszor vele kapcsolatban.

Székely-e vagy?

Olvasom, hogy egy ideje már hivatalosan is igényelhető a Tiszteletbeli Székely cím.  „Minden, magát magyarnak valló, vagy más nemzetiségű, a székelységgel rokonszenvező személy igényelheti, lakhelyétől és életkortól függetlenül.” – áll honlapjukon, ahonnan le lehet tölteni az igénylő űrlapot és minden egyéb infó is beszerezhető, így az is, hogy az igénylő díszoklevelet kap és igazolványt kap, de jó pénzért igényelhető érem (4000 Ft vagy 19 USD vagy 16 EUR) meg ennek negyedárán a kissé törökös szimbolikájú, pajzs alakú kitűző. A lapok megírták, hogy a tervek szerint a címet első alkalommal március 15-én, a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett Székely Nagygyűlésen adják át.Mint köztudott, a Tiszteletbeli Székely cím létrehozásának ötletét tavaly december 5-én ismertette Szász Jenő, hivatásos főszékely (csak azért nem indít ellene pert súlyos pénzügyi visszaélései miatt az Illyés Közalapítvány elnöke, mert nem akar a román bíróságon pereskedni.)

Hm. Némi gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is meg kellene hirdetnem a Tiszteletbeli UngParty Manzárdlakó cím elnyerésének lehetőségét, küldenék jó pénzért mondjuk egy-egy elheverő kéziratot. Cserébe mindenki osztozhatna a kisebbségi nyomoronc padláslakó lélektisztító sorsában. A dolog semmivel sem nagyobb baromság, mint az eredeti. Igazából engem mégis a Holdon vásárolható földbirtok ügyére emlékeztet. És el is képzelem, ahogy egy clevelandi harmadik generációs magyar a birtoklevél mellé kiteszi a székely okiratot a falra és elégedetten hátradől a fotőjében: a Holdon darab föld, a Hargitán darab lélek, így csak könnyebb a megélés ebben az undok Ámerikában.

Túl gonosz vagyok?

Pedig kovásznai nagyanyám révén negyedvériglen én is székely lennék. Ám ha Szász Jenőre és akciójára gondolok, akkor inkább mégse. Ténylegesen sem. Nemhogy tiszteletbelileg.

Szülőföldön maradás – a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz

Magyarország és a határon túli magyarság viszonyát egyre többen vélik tarthatatlannak, megoldatlannak, változtatásra érettnek. Elégedetlenség mutatkozik mind egyes benti és kinti politikai erők és társadalmi csoportok, mind a belhoni és külhoni lakosság részéről. Igaz, ezek az elégedetlenségek legtöbbször önös érdekből fakadnak, és nem annyira az elveket vagy a rendszer egészét támadják, hanem inkább a gyakorlatot, azon belül is leginkább egyes intézkedéseket vagy támogatási technikákat, adminisztratív megszorításokat. Az egymással gyakran ellentétes elvárásokat lehetetlen mindenki megnyugvására kielégíteni, emiatt a kérdéskör egésze az összmagyar közélet egyik legneuralgikusabb pontjává vált, mutatta ezt a kettős állampolgárság kérdésében 2004 decemberében tartott népszavazás, amely szabályos hisztériát keltett mind Magyarországon, mind a határokon túl.

A témával foglalkozó szakemberek körében hosszabb ideje közhelynek számít a megállapítás, hogy nincsen igazi, hatékony magyar nemzetstratégiánk, ami van, az egy önellentmondásos tákolmány, amelyet a mindenkori politikai hatalom próbált hozzáigazítani az éppen aktuális igényekhez; leginkább a sajátjaihoz. A rendszer hibáit, a határon túlra irányuló támogatáspolitika hiányosságait is többen megfogalmazták már, elemezték a hatásokat, keresték a kiutat. Elegendő itt a Teleki Intézet, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete vagy az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Alapítványa szakmai keretei közt folyó tudományos munkára utalnom.

Ezúttal egy aktuális interjú újraközlése alapján figyeltem fel a témát érintő újabb, sok tekintetben igen szókimondó és nagyon kritikus esszére. Csete Örsnek, az Apáczai Közalapítvány igazgatójának a munkája már túlesett a szakmai véleményezéseken (ezek meglehetősen szerteágazóak, tömör összefoglalásuk terjedelmesebb, mint maga az esszé), nem tudni, a dologban illetékes hatalmi ágazatok mikor és hogyan kívánnak (ha egyáltalán) vele foglalkozni, ám annyi bizonyos, hogy bár közelebbről az oktatástámogatással foglalkozik, igen fontos általános kérdéseket is felvet, így például kimondja, hogy mára érvényét vesztette a szülőföldön maradás doktrinája, hogy nem tekinthető rendszernek az, amit támogatásrendszernek mondunk, s hogy a szórványokból ki kell menteni a beolvadásra kárhoztatott magyarokat.

Az írás összefoglalására nem vállalkozhatom, mindenkit az elolvasására biztatok (a régi link már nem működött, töröltem, de frissítésként a poszt alján újat adok – 2016, bdk), kedvcsinálónak itt csupán három részletet mutatok be:

»A támogatási rendszer sem a támogató intézmények, sem a programok tekintetében nem rendszer; végrehajtó szervezetei és megvalósítandó programelemei aktuális rögtönzések eredményei. Idővel ezek az elemek kanonizálódnak, és azt a látszatot keltik, mintha rendszer-szerűen tevékenykednének, valósulnának meg. A magyar közigazgatás struktúrájába beágyazott ad hoc ötletek alapján a határon túli oktatás támogatása mára a hierarchizált rögtönzés rendszerévé vált.«

»A “szülőföldön maradás” szlogenjével mintha a homokba dugnánk a fejünket: semmi ne változzék, lehetőleg minden és mindenki maradjon úgy, ahogy és ahol most van. Ez az álláspont kényelmes: nincs változás – nincs konfrontáció. Mivel az egész EU-s folyamat ennek ellenében hat, szembe kellene nézni azzal, hogy a “szülőföldön maradás”  doktrinája lassan anakronizmussá válik.« (Egy interjújában ennél radikálisabban fogalmaz: »A “szülőföldön maradás” szókapcsolatot a Trianon-szindrómára adott egyfajta rendszerváltás utáni összmagyar válasznak vélem.«)

»A magyarság fennmaradására a jelenlegi demográfiai és beiskolázási trendek mellett a szórványban nincs esély. […] A beolvadás végigasszisztálása helyett tervszerű cselekvések sorát kell megkezdeni. A jövőben az oktatás minden szintjén és szegmensében a szórványmentésnek olyan horizontális céllá kell válnia, amely elsősorban nem újabb intézmények létrehozását és rendkívül költségigényes, minden áron való fenntartását jelenti, hanem tervszerű, fegyelmezett kivonulást, ha tetszik: embermentést.«

A szerző állításaival nyilván lehet vitatkozni, ám örvendetes, hogy valaki, aki pozíciójánál fogva maga is részese a most működő építménynek, ilyen kritikusan viszonyul a rendszer egészéhez, és őszintén szembenéz azokkal a problémákkal, amelyeket még sokan tabuként kezelnek.

Bárcsak hinnék abban, hogy a nagypolitika kiadja a kezéből a támogatási rendszer kézi vezérlését, felhagy a klientúraépítéssel, és szakemberekre bízza azt, ami rájuk tartozik.

Nem tehetik, mert akkor soha többé nem tudnák belpolitikai játszmájukban megtenni azt, amit annyira szeretnek: kijátszani a határon túli magyarság ütőkártyáját.


Frissítés 2016. január. A NolBlog megszűnése okán ide mentett posztomat frissiben megosztottam a Fecebookon, ahol is Csete Örs megadta a teljes vitaanyag elérhetőségét:

Orbán és Kovács leleplezett

Aligha lehetett kétségünk afelől, hogy mind Kovács Miklós, mind Orbán Viktor aktuálpolitizálásra fogja kihasználni a szoboravatást a munkácsi várban. Még a szűkszavú tudósításokból is inkább ez jött le, nem pedig a fordulatos magyar történelem összetettsége vagy a megmintázottak emberi nagysága.

Magunk azt gondoljuk, Zrínyi Ilonához és II. Rákóczi Ferenchez méltatlan ez a magatartás, és nem volt helyes kampányolásra felhasználni alakjukat, az egyébként valóban jeles, fontos és szimbolikus alkalmat.

A Kárpátinfó cikke így zárja a tudósítást: “Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc szobrát Kovács Miklós és Orbán Viktor leplezte le.”

De Kovács Miklóst és Orbán Viktort ki és mikor fogja végre leleplezni?

————————–
A szobor ellenben valóban nagyon szép, igazi művészi alkotás, Matl Pétert csak dicséret és elismerés illetheti. (A Kárpátalja c. lap fotóján a szobor még a művész udvarában)