Bujaságunk története

Mojzes Ambrus igazán tudja, miként szerezzen kellemes órákat olvasóinak ebben a hőségben. Az első oldalon megragadja a figyelmünket kijelentésével, hogy a magyar történelem voltaképp színésznők vaginája körül forog, majd talán kicsit túl hosszan időz a századelő (a huszadik) fülledt történelmi levegőjében, de aztán a korrajz után a sztorik, pletykák, vaskos történetek révén mind közelebb kerül az olvasmányossághoz, elragad könnyeden anekdotázó, de mégis irodalmi stílusával.

No de menjünk sorba.

Mojzes Ambrus könyve úgy indul, mint egy színház- és filmtörténeti monográfia, amely a tömegpszichózis, a divat lélektana, leginkább pedig „a nemzeti érzületben mutatkozó történelmi szükségletek” felől elemzi az idolok kialakulását, azt várnánk, hogy meggyőző erővel fogja bemutatni, miként emelkednek egyes dívák a „nemzeti szexuális szimbólum” magasába. Ám a folytatás inkább valami apokrif anekdotagyűjtemény felé vesz fordulatot. Könnyű flörtök, súlyosabb szerelmi kalandok és kirobbant vagy eltussolt politikai botrányok váltakoznak, az ember kapkodja a fejét, hány feddhetetlen politikus fordult meg a legnagyobb színésznők ágyában (vagy fordítva). De ez még mind kevés, mert hirtelen elkanyarodunk a leszbikus kapcsolatok felé és a színésznő + politikusfeleség párosok buja történetei következnek. Az egész már-már bulvárízűvé válik, amikor újabb elmélkedések, kisesszé szerű eszmefuttatások ékelődnek a szövegbe, egyikük az irodalmi szalonok közéleti szerepét elemzi, másikuk a magyar vasúttörténethez nyújt érdekes adalékot, a harmadikból megtudjuk a Sacher-torta pontos receptjét.

Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy a Mojzes által kidolgozott elmélet igaz-e vagy sem. Voltaképp annak sincs jelentősége, hogy a részletesen előadott sztorik megtörténtek-e avagy csak megtörténhettek volna. Ennél sokkal fontosabb, hogy könyve roppant olvasmányos, szórakoztató – és szerintem teljesen hiteles képet fest arról a világról, amelyet bemutat. (Hogy a szerző ismeretei mennyire kiterjedtek és pontosak, azt például egy általam is ellenőrizhető megállapítás jelzi: Fedák Sáriról szólva ugyanis nem mulasztja el némi kajánsággal megjegyezni, hogy a díva sok bujaságot megélt beregszászi villájában ma a kárpátaljai református egyház püspöki hivatala székel.)

Végül még hadd említsem a remek címválasztást. Ha Mojzes bulvárkönyvet akart volna írni, akkor nyilván nem egy alig ismert idegen kifejezést írat a borítóra. Ám a latin szó egyfelől pontosan fedi a szerző alkotói módszerét: a divagáció elkalandozást, a témától való eltérést jelent – és hát könyvében más sincs, csak egymásból eredő kitérők, mellékágak, kísérősztorik. Ám a szó a „diva” hangsorral kezdődik, a kötetben pedig a szerző gyakran használja saját szakszavát, a „vaginációt”, amelyet egyrészt folyamatként, másrészt a „náció” speciális szinonimájaként értelmez, például ilyen összefüggésben: „Amikor a kiskamaszok Karády Katalinra gondolva maszturbáltak az iskolaklozeton, amikor a tisztes férjek őt képzelték esténként csúnyácska asszonyuk helyére az ágyba, amikor katonák ezrei az ő búgó hangját hallva és feszes csípőjére gondolva rohantak az értelmetlen halálba, akkor kiderült, hogy igen, magyarságunkkal mégis megtörténhet a teljes körű vagináció, alkalmasak vagyunk arra, hogy búskomor nemzetből végre egy díváért túlfűtve rajongó vaginációvá emelkedjünk.”

A Perem Könyvek sorozatban megjelent kiadványt jó szívvel ajánlom olvasmányul mindenkinek: itt a nyár, itt a szünidő, a VAGÁCIÓ.

Nyomja, elnök úr!

Egyfelől hátborzongatónak találom, hogy egy ilyen figura lehetett négy éven át Magyarország miniszterelnöke, és hogy újra azzá válni elég jók az esélyei, másfelől azonban voltaképp örülök annak, hogy Tusnádfürdőn azt mondta és úgy mondta, ahogy és amit. Minél több ilyen kirekesztő és szélsőséges megnyilvánulást enged meg magának, annál többen értik meg, hogy a jóságos nemzetegyesítő nemzetatya képében való tetszelgés részéről a legnagyobb képmutatás, szó sincs erről, hiszen a lakosság felét nemzetárulónak tekinti és ha úgy hozza kedve, nem átall acsarogni ellenük. Csak így tovább, nyomja, elnök úr, hajrá, hadd bújjon elő a farkas a báránybundából, irány a szélsőjobb, irány Csurka. Aztán a választók döntenek. Ha ez kell nekik, akkor meg is érdemlik. Ha józanul elutasítják, akkor meg hadd essen pofára ismét és újra és állandóan a nemzetmentő népvezér.

Jobbra át a Kárpáti Igaz Szónál?

Megjelent az eheti HVG-ben, és a minap a hvg.hu-ra is felkerült Rádi Antónia Korrektúralovagok c. írása, amelyben főleg a Kárpáti Igaz Szó körül kialakult helyzetet elemzi, meglehetős tárgyilagossággal. A szombati KISzó pedig újra kelti a pánikot: tudomásuk szerint az alapítók megállapodtak az új főszerkesztő személyében, és mindezt a két hónappal ezelőtt már bevált gyakorlatnak megfelelően a lap elleni súlyos KMKSZ-támadásnak minősítik. A módszer tehát ugyanaz: elhitetni az olvasóval, hogy a Kőszeghy leváltását célzó minden kijelentés vagy cselekedet egyenlő a lappal szembeni merénylettel, végső soron pedig az olvasók ellen irányul. Nekem erről az egyenlőségtételről a „Govorim Lenyin – podrazumivájem Pártyija, govorim Pártyijá – podrazumivájem Narod” logikája jut eszembe.

Bárhogy is alakul most már ez az ügy, a történet számomra nemcsak arról szól, hogy megcsodálhattuk a szerkesztőség ön- és főnökajnározó és pánikkeltő csúsztatásait, hanem arról is, hogy kiderült a KMKSZ erőtlensége. Ha fél év alatt nem voltak képesek a nagyon szívósan képviselt szándékukat egy ilyen piti ügyben érvényesíteni és az egyébként szövetséges hatalomnál kieszközölni Kőszeghy leváltását, akkor ugyan miként érhetnek el másban, nagyobb dolgokban (pl. a Tisza-menti járás ügye) sikert, ugyan milyen eredménnyel képviselhetik a kárpátaljai magyarság ügyét? Amennyiben most végül mégis beüt nekik a dolog, ennyi huzavona után ez már számukra nem hozhat dicsőséget, ellenben ha az UMDSZ-propaganda eléggé hangos és ügyes lesz, Kőszeghyből még mártírt faraghatnak.

Ha pedig hinni lehet a madarak csiripelésének és újra a gyöngekezű és egyszer már levitézlett Erdélyi Gábor kerül a lap élére, és vezetésével ugyanolyan jelleg- és érdektelenné válik az újság, mint korábban volt, akkor ez is a KMKSZ-t minősíti és eléggé hihetővé válik: az egész cécó valóban semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy a Kárpátalja c. lap lekörözhesse riválisát. De az is lehet, miért is ne, hogy a Kárpáti Igaz Szó is a jobboldali politizálás harcos orgánumává válik és az itt látható címlapokhoz hasonlókkal ijesztgeti a Fideszért csökkent intenzitással rajongó olvasókat (egyébként lehetne ez a címlap gazdagabb is, nekem a szinevéri önmagát Zentán cáfolgató Kövér László még nagyon hiányzik róla, esetleg a turul fölött ékeskedhetne a szent korona – vagy inkább az, aki viselni szeretné).[Lásd: Orbán megmondja a tutit.]

Hát kérem, ezek az alternatívák a kárpátaljai magyar sajtóban 2005 nyarán, ezt tessék szeretni. (Lásd még: Jetik Kárpátalján | Ufó Kárpátalján)

A szombati KISzóban egyébként Horváth Sanyi is érinti a „magyar-magyar hadakozást” és az „egymásra lövöldözést” kis publicisztikájában. Gondolatmenetének konklúziója az, hogy nem jó az egyoldalú tűzszünet (amelyet egyébként az UMDSZ tárgyalást kezdeményező bejelentése óta a lap nagyjából be is tartott), mert: „Ha én, mi, leteszem, letesszük az ágyúk ellen fabrikált csúzlit, akkor az már nem harc lesz, hanem kivégzés.” Az írói hiperbolától eltekintettem, ellenben, kicsit elvonatkoztatva, a nevezett két fegyvert sikerült megszemélyesítenem: Kovács Miklós mint ágyú és Gajdos István mint csúzli. Ugyan! Szerintem mind a kettő elöltöltős muskéta.

Prűd Internet Akadémia?

Nahát! Mégsem olyan könnyű megmaradni „tagság nélküli” embernek. Néha olyan meghívást kap az ember, amelyre nehéz nemet mondani. Most pl. egy New York-i székhelyű „Világhálós Akadémia” hívott meg társult (levelező) tagjai közé. Beke Imre, az Igazgató Tanács elnöke többek között ezt írja: „Örömmel közlöm az Igazgató Tanács meghivását az Internet Academy of Arts, Business and Sciences (magyarul: Müvészeti, Üzleti és Tudományos Világhálós Akadémia) nevü nemzetközi non-profit intézmény Társult-tagjának (angolul: Associate).” Olvasgatom az Akadémia célkitűzéseit és hogy milyen követelményeket támaszt tagjaival szemben. Csupa elfogadható, szimpatikus elvárás… talán egy-másfél kivételével. Ezt írják a b) pontban: „Az Akadémia tagjai vállalják, hogy a világhálón levelezéseikben, de föleg a Honlapjukon egy magas minöségü szintet („Standard of Excellence”), azaz egy olyan kiváló minőséget, kulturálat hangnemet tartanak fenn és támogatnak, amely embertelen, vallásellenes, pornográf, immorális, tehát civilizázió ellenes (kábitószer-terjesztés, fegyver-csempészés, terroriznus-támogatása) vagy egyéb törvénybe ütközö szöveget vagy képet nem közöl. (Ezek megszegése az Akadémia-i tagságból kizáró oknak minősülnek).” Elgondolkodtató. Ebből nekem leginkább a valláselleneségre vonatkozó kitétel szúrja a szememet, mert nem gondolom, hogy a vallásellenesség ugyanolyan elítélendő lenne, mint a kábítószer-terjesztés, a fegyvercsempészés vagy a terrorizmus támogatása. Megint más kérdés a pornográfia, mert én ugyan nem élek vele, de azt hiszem, erős túlzás ezt is a civilizáció-ellenes kategóriák közé sorolni. (A küldött szövegek nyelvi megformáltsága egyébként hagy maga után némi kívánnivalót, a helyesírása meg éppenséggel egyáltalán nem akadémiai…)

Azt hiszem, teszek egy próbát. Megkérdezem a tisztelt elnök úrtól, hogy lehetek-e az Akadémia tagja attól, hogy ide most leírom ezt a vallásellenes pornográf mondatot: tele van a tököm a vallással.

Fölöslegszikon

Megjött a Forrás összevont nyári száma. Már nagyon vártam, mert tudtam, hogy benne vannak a lapszám teljes terjedelmét kitevő Fölös-lexikonba adott szócikkeim. Ugyan nem mind új, pl. néhányuk megjelent a regényemben, no és majd mindegyiket számon tartom a C-dul-jaim között is. Így azonban új kontextusba kerültek, például milyen érdekes, hogy Ephemeria Silverrel mindketten írtunk Archívum címszót, s hogy ő a sajátjában éppen az én nevemet említi. A neten még sajnos nincs fenn az anyag, pedig jó lett volna ide belinkelni; meg is kérdeztem a webmesterüktől, mikorra várható, azt írta, augusztus elején már elérhető lesz. Addig is ide tűzöm a sajátjaimat.

  • alkotói válság Egyeseknél az íróságegyetlen érzékelhető eredménye a tartós alkotóiválság.
  • archívum Improduktív és reproduktív alkotók legfontosabb segédeszköze. Az igazán kreatív elmék mindig vadonatújat alkotnak, vagy nincsen irattáruk, vagy ha van, soha nem porolják le a régi dossziékat.

    attitűd Intellektuális fakszni.

    baj, bűn, gonoszság Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan
    szeretet.

    depresszió Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal. Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok megőrülni.

    digitális Digittállok, nem tehetek másként.

    EU-bővítés Úgy tűnik, távlati terveiben az Unió nem tartja elképzelhetetlennek Ukrajna csatlakozását. Erről nekem Woody Allen mondása jut eszembe: „Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik még engem is elfogadna tagjának.”

    fegyver Az emberiség a fegyverek használatának az erkölcsében egyetlen jottányival sem
    jutott előbbre a szomszédos törzs alvó tagjainak fejét bunkóval szétverő ősembernél.

    fölösleges Az írók a kritikust mindig, a kritikusok az írót gyakran, s néha az olvasót mindketten fölöslegesnek tartják.

    gondolatjel Némely író azért használ műveiben sok gondolatjelet, hogy olybá fessen, mintha lennének gondolatai.

    hagyomány Ha rám erőltetik, megpróbálom lerázni magamról; ha el akarják venni tőlem, elkezdek ragaszkodni hozzá; ha rám sütik, ha megbélyegeznek, ha megszégyenítenek általa – akkor eggyé válok vele. Ha eggyé váltam vele, eltaszítom magamtól, hogy szabad lehessek.

    „hálót adj” Igen, igaz: ne halat adj, hanem hálót. No de miért mindig az orvhalászoknak?

    intertextualitás, hermeneutika, referencialitás A modern irodalomelmélet kulcsszavai. Előfordulási gyakoriságuk leghitelesebb mutatója a szakmai felkészültségnek. Szakdolgozatok, értekezések, monográfiák értékelésekor az elbíráló professzorok külön rubrikába jegyzik, hányszor fordulnak elő a munkában, majd a kapott számokat egyenként felszorozzák a Derrida-, Gadamer-, Chomsky- és Wittgenstein-idézetek számával, az egészet összeadják és elosztják a kézirat oldalszámával. Az így kapott úgynevezett Kulcs-ár a szakmai megbízhatóság egyetlen hiteles fokmérője.

    jótékonysági akció A jótékonysági akció és az „itt a piros, hol a piros” abban különbözik egymástól, hogy az utóbbi esetben nemcsak a pénz beszedése, hanem a csalás is szemed láttára történik.

    jus murmurandi A régi latinok szerint a népnek joga van az elégedetlen morgolódásra. Vajon ebből az következik-e, hogy egyeseknél életformává kell válnia?

    kettős állampolgárság Én izs tartok helyesnek gettőzs állambolgárság intézmény
    és csatlakozom magam a követelézs.

    könyv Az még nem olyan nagy baj, ha egy író mindent megír, ami az eszébe jut. Kínosabb, ha azt
    is, ami nem.

    k özteher Teher alatt nő a pálma – és kaktusz lesz belőle.

    mártírium A hiányzó emberi nagyságot olykor a mártírium teremti meg. Kisszerű gyarló emberek is megnőnek a szemünkben attól, ha áldozattá válnak, és kétes igazságok magasztosulhatnak fel, ha valaki életét áldozza értük.

    megosztottság Kétség kívül integráló hatású személyiség vagyok. A kárpátaljai magyar írótábort
    például sikerült egységbe kovácsolnom. Igaz, hogy magam ellenében…

    műkritika Inkább száz kritikus mű, mint egy műkritikus.

    nacionalizmus A nemzeti identitás túlhabzása. Jobb kocsmákban lapos lapátkával lecsapják a krigli tetejéról.

    ötlet A politikusok szerencsére a rossz ötleteiket sem tudják mindig megvalósítani.

    pályázat A kultúrából kivonult állami mecenatúra idején a kőleves készítéséhez használatos kő neve.

    privatizáció Milyen érdekes: ha 30 évvel ezelőtt valaki társaságban kivett egy szálat egy látszólag gazdátlanul heverő cigarettás dobozból, amelyről nem tudta pontosan, kié, csak azt, hogy nem az övé, akkor azt mondta, hogy „elkommunizáltam egy cigarettát”. Ma ugyanebben az helyzetben azt mondja, hogy „privatizáltam” egy szálat. És esetleg magát a dobozt is elteszi…

    sztárok Tizenöt percre mindenki lehet Andy Warhol.

    tájleírás Klasszikus regények azon részlete, amelyet csak középkorúak olvasnak. A fiatalnak még hiányzik hozzá a türelme, az öregé pedig már elfogyott.

    tanítványok Az eszme nem a próféták, hanem a tanítványok használatában válik dogmává. A hagyományteremtő valójában mindig újító, a tradíciók hű követői ellenben leginkább csak klisékhez igazodnak.

    tévhit A tényeknél csak a tévedések makacsabb dolgok. A rögeszmés ember sokkal állhatatosabban
    ragaszkodik saját tévhiteihez annál, semhogy bármilyen bizonyító értékű ténnyel meg lehessen ingatni meggyőződésében.

    utópia A jövő már rég megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.

    ügy Nagy ügyek eltotojázva vagy kis ügyek túlbuzogva egyaránt veszélyesek. Mérték és intenzitás – a teljesítmény arányosságának komplementerei.

    ünnep, tűzijáték Ahol élek, a 130 ezres Ungváron, alig múlik el nap tűzijáték nélkül. Mindig van valamilyen országos vagy helyi, állami vagy vallási ünnep, mindig köszönthetjük valakik vagy valamik napját. Az ünnepek egy része a szovjet érából maradt ránk, s amíg élnek a veteránok és vannak eszmei követőik, hogy is lehetne kihagyni ilyen szempontból a forradalmi és háborús évfordulókat; másik részük az új ukrán állam megalakulásával kapcsolatban érdemesek az effajta külön-külön méltatásra: a függetlenség, az új alkotmány, a nemzeti egység napja… Sok hagyomány, sok vallás, sok időszámítás… Karácsonyból, húsvétból, pünkösdből kettő-kettő jut erre a tájra (az ortodox naptár szerinti 14 napos eltérés miatt), de az újévet is legalább három órán át lehet petárdáztatni Szilveszter éjszakáján: este 10-kor, a moszkvai idő szerinti éjfélkor az oroszok és orosz érzelműek, 11-kor Kijevhez igazodva az ukránok, 12-kor a magyarok, szlovákok lövetik az eget. No és persze újgazdagék közül is mindig van valakinek születésnapja, és a gardenpartik minőségének fontos fokmérőjévé vált, hány színes rakéta pöffen az ünnepelt kertje fölött. Nekem meg mindig a közismert felnőtt-okoskodás jut eszembe, amellyel a csíntalan gyereket intik: aki nappal a tűzzel játszik, az éjszaka bepisil. De vajon mi történik világosban azzal, aki a sötétben tűzijátszik?

    valóság A valóság mostanában nem csupán van, hanem minden képzeletet felülmúló intenzitással folyik iparszerű előállítása az úgynevezett valóság-üzemekben (más néven: reality show). Az itt készült nagy számú valóságkészlet aztán a médiapiacon kerül hasznosításra, az ebből keletkező bevételek és az erre gerjedő referenciák képezik az újabb show-műsorok fedezetét és alapanyagát, minek következtében kialakul a valóság zárt ciklusú többlet-újratermelése. Az ember fuldoklik a sok valóságban, és alig hiszi, hogy lassan még a fantasy-t is megkedveli.

    vers Ritkán születik jó vers, ha a költő az üres papírra legelőször a saját nevét írja fel.

*

Mika Robi értesítése: újraindul az Irodalmi Vademecum. Jólesett, hogy kis bevezetőjében megemlítette egyébként említésre alig érdemes kis segítségemet, amellyel 2001-es indulásuknál bábáskodtam – akkor még magam is zöldfülű webberként.

*

Hirtelen elárvultunk. Csönge sátorozni ment, Kolos átruccant a tartózkodási engedélyéért. Nagy lett idefent a csend a Manzárdon, leginkább csak anyám köhögése emlékeztet arra, hogy nem vagyunk egyedül a házban.

Rajongóim oldala?

Írtam már arról, hogy nevemre rákeresve találtam a neten egy olyan webszájtot, amely eléggé meglepett – ugyanis „rólam szólt”. Töprengtem, hogy felvegyem-e a kapcsolatot a gazdájával. Mire rászántam volna magam, ő maga jelentkezett. Két dolgot is kért egyszerre: hogy közölhessék oldalukon az írásaimat, s hogy adjak nekik interjút. Voltaképp egy kollektív blogról van szó, amely mögött lelkes olvasóimból, „rajongóimból” álló virtuális társaság áll. Kiderült, hogy már néhány távolabbi-közelebbi ismerősöm, barátom is csatlakozott hozzájuk. Az alapítóval nem vagyunk ismeretségben, helyesebben eddig három rendezvényen is találkoztunk, de senki sem mutatott be minket egymásnak. A legutóbbi könyvbemutatómon mondott szövegem indította arra, hogy csináljon egy oldalt a „tiszteletemre”. Hát ilyen is van. Még nem tudom eldönteni, örülök-e ennek a kezdeményezésnek vagy inkább zavar-e. A honlap eléggé igényes, így talán megbékélek vele. Ha igent mondok az interjúra és az majd meg is jelenik, akkor megadom itt a linket. Addig csak hadd furdalja a kíváncsiság kedves olvasóimat.  >>>>>>>>>>>> a teljes naplóbejegyzés:

Tegnap Ildikóéknál. Szokás szerint nagyon jól éreztük magunkat, bár engem a fülledt idő meg a frontok állandó vonulása kicsit kókadttá tett. Hiába vettem fel a KISzós pólómat és Csönge hiába adta kölcsön a batik-kendőjét, hogy pompás főmet díszítse, eléggé bágyadt voltam. Ellenben legalább hagytam másokat kibontakozni és nem uraltam a terepet páratlanul szellemes sziporkáimmal. Eközben, ahogy Andrassew írná: jókat ettünk és ittunk. A szokásos témák közül valamivel többet időztünk a gasztronómiánál (nyilván az én passzivitásom miatt), és megbeszéltük, hogy legközelebb egy vendéglátóipari üzemegység kerthelyiségében mulatozunk. Picit persze politizáltunk is, mivel azonban mind az egészen kicsi, mind a nagypolitikai szereplőiről csak rosszakat tudtunk mondani, így aztán nem is kezdett szikrázni köztünk a magasfeszültség. Vissza is tértünk az uborkatermesztés és halászlékészítés egészségesebb témájához.

*

Pár napja írtam arról, hogy nevemre rákeresve találtam a neten egy olyan webszájtot, amely eléggé meglepett – ugyanis „rólam szólt”. Töprengtem, hogy felvegyem-e a kapcsolatot a gazdájával. Mire rászántam volna magam, ő maga jelentkezett. Két dolgot is kért egyszerre: hogy közölhessék oldalukon az írásaimat, s hogy adjak nekik interjút. Voltaképp egy kollektív blogról van szó, amely mögött lelkes olvasóimból, „rajongóimból” álló virtuális társaság áll. Kiderült, hogy már néhány távolabbi-közelebbi ismerősöm, barátom is csatlakozott hozzájuk. Az alapítóval nem vagyunk ismeretségben, helyesebben eddig három rendezvényen is találkoztunk, de senki sem mutatott be minket egymásnak. A legutóbbi könyvbemutatómon mondott szövegem indította arra, hogy csináljon egy oldalt a „tiszteletemre”. Hát ilyen is van. Még nem tudom eldönteni, örülök-e ennek a kezdeményezésnek vagy inkább zavar-e. A honlap eléggé igényes, így talán megbékélek vele. Ha igent mondok az interjúra és az majd meg is jelenik, akkor megadom itt a linket. Addig csak hadd furdalja a kíváncsiság kedves olvasóimat.

*

Mivel tegnap befejeztem egy nemszeretem-munkát, így kis lazítást engedélyeztem magamnak (na nem mintha máskor olyan sok kárt tennék a szekérrúdban; habár Béci tegnap este megjegyezte, hogy csodálja a produktivitásomat; én meg közben állandóan azt érzem, hogy nem írok eleget). Kicsit olvasgattam (most felváltva lapozom Karinthy Mártont és Giont) és készítem magamat lélekben arra, hogy holnap már valóban nekiüljek a 90 és 95 közötti publicisztikai írásaim kötetbe rendezéséhez (ez lesz a CD-n megjelenő elektronikus könyvsorozat második darabja). Az az igazság, hogy túl sok dologban vagyok benne egyszerre, ott van a Pilinszky-projektum, ott egy nagyobb, regény méretűre tervezett próza, elkezdtem valami életrajzi izét is, az aprómunkákról nem is beszélve (a minap egy könyvkritikácska), így aztán egyikben sem merülök el eléggé. Ellenben az is igaz, hogy mindig ahhoz nyúlok, amelyikhez éppen gusztusom van, így egyik sem válik számomra kényszerré. Fene tudja, talán mégis jobb lenne egyvalamire komolyan koncentrálni és nem szétforgácsolódni.

*

Kolos holnap indul Veszprémbe, megkapta a következő tanévre a tartózkodási engedélyét, csak azért megy, hogy a bélyegzőt beüttesse az útlevelébe.

*

Nagyon jól bevált az UngParty nem olyan régen regisztrált ingyenes domainja: a Főkapu linkjeként most már mindenütt igyekszem az ungpa.try.hu-t megadni, és egyre több lehívás történik ezen a címen, naponta több mint ötvenen már így lépnek be a rendszerembe. Erről tanúskodik ez a statisztika. Művészeti kategóriában pedig már a 4. vagyok – és ostromlom a 3. helyet; ez itt látható.

Kísérleti jelleggel beüzemeltem egy új Fórumot, itt lehet tesztelni. Jó kis fórum, könnyen beilleszthető az oldalakba és vannak előnyei a másikkal szemben. Persze hátrányai is (egyébként a szolgáltató maga ajánlotta; új vállalkozás lehet, én voltam a 15. regisztráló). Nemsokára egyébként készen lesz a teljesen új és teljesen saját fórumunk, Kolos lassan befejezi a programozását. Akkor már nem kell külső szolgáltatót igénybe venni, saját rendszerünkön belül fog működni. A legnagyobb gond az, hogy miként mentsük át a régi fórumaink sok-sokezer hozzászólását. Persze az sem biztos, hogy érdemesek az átmentésre, én valahogy mindig szívesen kezdek tiszta lapot (üres fórumot) azzal az illúzióval, hogy jobb lesz az előzőnél. Hát majd kiderül.

Egyik kishúgom izraeli katona, a másik papája indonéz

 Megírtam itt már korábban, egyetlen édes (első fokú) unokatestvérem van, Juliska, akit nagybátyám korai válása miatt alig ismerek. Lembergben nevelkedett és élt, aztán, miután zsidó fiúhoz ment férjhez, áttelepültek Izraelbe, ahol nem sokkal később váratlanul megözvegyült. Leányával, Alexandrával 2-3 évenként minket is meglátogatnak, legutóbb fotókat is betűztem. Az ifjú hölgy akkor már készülődött arra, hogy rövidesen be kell vonulnia katonai szolgálatra. Most friss fotókat küldtek Pali bátyámnak; nem túl jó minőségűek, de azt hiszem, dokumentumértékük jelentős. Íme, kishúgom, mint izraeli kiskatona:

Első szabadnapján – és anyja első látogatásakor a „bázison”

Alexandrára azt írtam, hogy kishúgom, pedig a nagybácsi unokáját valami más szóval kellene megnevezni, de azt hiszem, nincs rá pontos magyar kifejezés. Mint ahogy nincsen Lindára sem: ő pedig egyik valódi kishúgomnak, bátyám egyik lányának, Nórinak a pici lánya. A papa indonéz, nehéz is lenne letagadni:

*

Második napja főleg adminisztratív munkát végzek. Nemszeretem-dolog ez, amolyan szükséges rossz. Szerencsére ritkán kényszerülök ilyesmire. Igazán szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen időmnek legalább a 70-75 %-át azzal töltöm, amit igazán szeretek csinálni (irodalmi és internetes dolgok döntő része); talán 15-20 % az, amihez nem tudok kötni sem negatív sem pozitív érzelmeket, olyan jellegű elfoglaltságok ezek, amelyek valamilyen okból hozzátartoznak az életemhez, és 10 százaléknál semmiképpen nem több az, amit azért végzek el, mert „muszáj”. Azt hiszem, elég sokan szívesen átvállalnák ezeket az arányokat. Belebetegednék, ha a nap nagy részében olyasmit kellene csinálnom, amit rühellek. Egyetemi tanulmányaim idején éreztem utoljára, hogy több benne a kényszer, mint az élvezet. A laborbéli vagy a tankönyvkiadói korrektori és szerkesztő munkámat ellenben voltaképp szerettem, nem azért hagytam fel velük, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert jobbat akartam: önálló lapot és saját kiadót indítani. Ez is megadatott. De megint találtam jobbat: nem csinálni lapot és nem működtetni kiadót. Minden lemondás egy kis halál – írta Ancsel Éva a Bekezdések valamelyik sorozatában. Ezzel szemben én legtöbb lemondásomat győzelemnek éltem meg, mert amikről lemondtam, azok helyett számomra sokkal fontosabbá és élvezetesebbé vált tevékenységekre irányíthattam a figyelmemet.

*

Hogy azért annyira senki ne irigyeljen: harmadik napja botrányosan rossz a netkapcsolatunk, sokat kínlódok egy-egy oldal feltöltésével.

Lila zászlórúd

Olvasom a terasz.hu-n, hogy megjelent a Forrás összevont nyári száma, a Fölös-lexikonnal. 55 kortárs szerző írta a címszavakat; néhánnyal én is hozzájárultam. A neten még nincs fenn az új lapszám és a tiszteletpéldány sem jött meg; ha valamelyik megtörténik, itt is közzéteszem a címszavaimat. (Mint tette Onagy Zoltán itt.)

*

Ha másra nem is, arra jó volt a hamvába halt kulturház-blogos kezdeményezés (lásd korábbi bejegyzéseimet), hogy pár roppant érdekes honlapot megismerjek. Az Urban Legends voltaképp sokkal több egy szokványos blognál: gazdája nagy körültekintéssel, szakmai ismeretekkel és kutatómunkával jár utána a „városi legendáknak”, történelmi, tudományos, politikai és egyéb tévhiteknek. Miért is nem szabad sörrel koccintani? Valóban feltűzte a sárga csillagot a dán király? Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, hogy az USÁ-ban nem a német lett a hivatalos nyelv? Igaz, hogy a Bp-i Szabadság-szobor eredetileg Horthy István emlékműve lett volna? Stb., stb. Pont olyanoknak való egy ilyen oldal, mint én vagyok: aki szereti a főleg szóbeszéd útján terjedő érdekes történeteket, ám még jobban szeret kételkedni igazságukban. (Egyszer talán még a kárpátaljai legendák leleplezésére is sor kerül.)

*

Tegnap este, ahogy jelezték, eljöttek egy kis beszélgetésre az egyik legjobb Bp-i közéleti (és részben szakmai) lap munkatársai. Az újságíró kollegina voltaképp konkrét kérdéseket nem is nagyon firtatott, azt hiszem, inkább benyomásokat, tapasztalatokat akart gyűjteni, a rázós dolgokra majd nyilván rékérdez az illetékeseknél, akikkel ma találkozik. A lap fotósa volt vele, vajdasági srác, aki, mint annyian, akkor dobbantott, amikor a behívóját megkapta. Jó barátja Beszédes Pista (még dolgozott is a keze alatt), így azonnal rövidre is zártuk a kapcsolati hálónkat. Közös ismerőseink sorában Tolnai Ottó, Végel László és mások mellett a szép emlékű Gion Nándor neve is szóba került. És ha már beszéltünk róla, kedves gesztusként ma reggel beadta kis ajándékát: Gion „Mit jelent a tök alsó” c. kötetét, amely az író hátrahagyott novelláit tartalmazza. Köszönet érte, örömmel fogom olvasni.

*

A tegnapi látogatóink természetesen maguk szervezték az útjukat, szállásukat, programjukat, mindössze néhány email-cím és telefonszám megadásávál segítettük munkájukat. Azonban nem véletlenül nyomatékosítottam a természtesen-t. Sokan ugyanis mást gondolnak erről. Se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor azzal keresnek meg, hogy ilyen meg olyan céllal ekkor és ekkor érkeznek, ennyien lesznek, eddig maradnak, szervezzek nekik szállást, találkozókat, előadást, könyvbemutatót, felolvasást, vetítést, miegyebet – és alkalmasint persze közönséget is. Soha nem értem, hogy ha valaki nyilvánvalóan nem meghívásra érkezik, hanem a saját kezdeményezéséről van szó, akkor miért nem szervezi meg magának a dolgot, miért mással akarja megszerveztetni. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy ittenieket mozgósít az ügyben, akkor miért nem intézményeket, nem magyarságszervezeteket, nem szakmai csoportokat, nem kiadót, szerkesztőséget, főiskolát, színházat, központot, irodát, nem társaságot, szövetséget, egyesületet, alapítványt – hanem engem találnak meg és kérnek erre. Ilyenkor egy picit mindig ideges leszek, de aztán igyekszem higgadtan válaszolni, hogy nekem ilyesmire se fizetett apparátusom (pl. kulturális titkárok, irodavezetők, szervezők, titkárnők jelentős összkárpátaljai száma), sem államilag vagy támogatásokból fenntartott infrastruktúrám, se szolgálati kocsim, sesesesese semmim nincsen. És ha még irodalmárokról vagy közelebbi barátokról van szó, hát talán érthetőbb. Bár nekem még soha a büdös életben nem jutott eszembe, hogy írjak egy Mo-i vagy szlovákiai vagy erdélyi költőnek, még ha baráti lábon állok is vele, hogy figyelj, utazom hozzátok, szervezz szállást megeztmegazt. Vagy megvárom, hogy meghívjanak, vagy ha magam elhatározásából megyek, akkor megoldom magánúton. Illetve hát, ha nagyon-nagyon szükséges, akkor esetleg az ügyemben illetékes szervezet, intézet segítségét kérem. Na de hogy magánembert, akit alig ismerek?

Mindez persze most nem véletlenül említem. Azzal a derék emberrel, akitől most kaptam levelet, három mondatnál többet nem beszéltem életemben, azt is jó sok évvel ezelőtt. Ráadásul ő maga történelmi (1956-os kutatás), kollégája pedig néprajzi tanulmányútra jönne, mégsem az egyetem megfelelő karához, nem a beregszászi főiskolához, nem a Hungarológiai Központhoz, nem a magyar tudóstársasághoz (hosszabb a nevük, de ez a lényege), nem a MÉKK-en belüli Tudományos-Ismeretterjesztő Társaságához, nem a kárpátaljai magyar néprajzosok szervezetéhez (tudtommal ilyen is van), de még csak nem is az 1956-os dolgokban járatos (és nálamnál sokkal prominensebb) személyiségekhez, meg nem is a néprajzi vonalon a szakmában jegyzett (netán doktorátust szerzett) kollégákhoz fordul – hanem üppeg és pünkt és ausgetippelt hozzám.

*

Eldöntöttük, hogy nem utazunk a Tokaji Írótáborba. Évának eleve nem volt hozzá gusztusa, de kedvemért válallta volna, én meg attól tettem függővé, hogy tudunk-e ott találkozni olyan barátainkkal, akiket egyébként nagyon ritkán látunk. Hármójukat kérdeztem meg, egyikük sem jön az idén Tokajba – így hát mi sem.

*

Hosszabb ideje nem kerestem rá a nevemre a Google-val, a minap megtettem, és találtam pár érdekes dolgot. Az egyik kifejezetten zavarba ejtő. Még nem tudom, hogyan reagáljak rá, egyelőre emésztem a dolgot. Majd beszámolok erről, csak előbb le kell gyűrnöm a meglepetésemet és értetlenségemet. A többi találat között is volt néhány érdekes. Több olyan fórumot és blogot is találtam, ahová betűzték a verseimet. Ezen felül azt is megtudtam, és ezen is eléggé meglepődtem, hogy az 1997/98 évadban a Pécsi Harmadik Színház befogadószínházi előadásainak a keretében a Happy End Cirkusz Színházi Társaság előadta A lila zászlórúd c. színpadi játékomat. Pontosabban ez a darab szerepelt a műsorprogramban – semmi továbbit azonban nem sikerült megtudnom sem az előadókről, sem a rendezőről, sem az előadásról. Aki bármit tud a nevezett társulatról vagy a bemutatóról, kérem, ne titkolja el ismereteit.

Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg. Az első voltaképp „szerelmes vers”, viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy „Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért”. Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek „nagyon szeretlek” üzenettel.)
*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és…; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

*

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

Csönge2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándékba.

Gyurcsány-Orbán

Hadd kezdjem egy sommás megállapítással: sajnos hiába volt tartalmilag Gyurcsány kb. 60% – 40% arányban jobb az ellenfelénél, ha formailag mégis Orbán nyert kb. 70-30-ra.

Gyurcsány jól indított, rákérdezett arra, miért illeti az ellenzék vezére negatív jelzőkkel az ország teljesítményét, miközben fejlődés és növekvés van. Ez elől Orbán játszi könnyedséggel kitért, mondván, hogy szokott ő jókat is mondani, és naná, hogy Magyarország erős és szép és okos. Aztán előjött a maga 3 javaslatával és ezzel szépen át is vette a kezdeményezést.

Innen kezdve Gyurcsány, még ha szerintem sok dologban teljesen igaza is volt, mégis belecsúszott a merev megmondóember szerepébe, miközben Orbán egyre dinamikusabb lett. Hiába akart az előbbi eredetileg a számokról beszélni, utóbb mégis ő lett az, aki gazdaságfilozófiai fejtegetésekbe kezdett. Olyan embernek látszott, aki nagyon hisz a maga igazában és már-már görcsösen erről az objektívnak gondolt igazságról akarja meggyőzni a tévedésben tartott emberiséget. A rossz szerep párosult a nem túl meggyőző előadói teljesítménnyel.

Orbán majdnem egész idő alatt derűs volt, váltogatta a kicsit kaján mosolyt a nagyon bárgyú vigyorral, no meg a kis fojtott hülyegyerek-vihogások sem maradtak el, de mindezzel együtt is ez a magatartás sokkal jobban „ült”, megnyerőbb volt, mint Gyurcsány aggodalmas szomorúsága, kimért szigorúsága és időnként türelmetlen idegessége. A cérna is nála szakadt el, ami azért is baj, mert ő volt a vendéglátó, és még ha Orbán provokálta is, ebben akkor is fegyelmezettebbnek kellett volna mutatkoznia (Orbán erre, ha kicsit mulatságosan is, de emberien reagált).

A vita közepétől Gyurcsány arcára rásütött a nap. Nem tudom, az éles fény vajon zavarta-e, engem, mint nézőt feltétlenül: ha őt mutatta, túl kontrasztossá vált a kép, arcának egyes felületei időnként szinte teljesen kifehéredtek. Eközben Orbán ábrázata egyenletes megvilágítást kapott és mindenképpen előnyösebb vonásokat kölcsönzött neki.

Orbán volt az, aki többször közbekérdezett, aki gyors riposztokkal reagált, és Gyurcsány hiába válaszolt ezekre komótos szakszerűséggel és komorsággal, nagyon valószínű, hogy a nézők számára nem az ő okfejtései voltak a meggyőzőbbek.

Nem volt stopper a kezemben és a sakkórát sem nyomkodta senki, de szerintem a miniszterelnök összességében jóval hosszabb ideig tartotta magánál a szót, mint ellenfele. Ez sem feltétlenül volt szerencsés, mint ahogy az sem, hogy szavainak gyakorta volt némi kioktató, nevelő célzatú hangsúlya.

Orbán ezúttal két nagyon lapos viccet mondott, ezekkel szerintem nem sokat ért el, egyszerűen azért, mert nem voltak eléggé szellemesek. Ha már viccelődött, jobb poénok kellettek volna. Én a Gyurcsány helyében mégis inkább elmosolyodtam volna ahelyett, hogy rémülten nézzem, mit meg nem enged magának ez a kicsi ember.

Nagyon csodálkoznék, ha ez a beszélgetés szavazatokat hozott volna a szocialistáknak. A stabil szavazóbázisok arányát nyilván nem voltak képesek a vitatkozó felek ezzel a vitával megváltoztatni. Az ingadozók között pedig lehettek olyanok, akik átláttak Orbánon és megértették Gyurcsányt, és lehettek olyanok, akiket a Fidesz vezérének sikerült meggyőznie arról, hogy az ország vezetésére mégiscsak ő lenne alkalmasabb. Félő, hogy az utóbbiak voltak sokkal többen.

Egy biztos: semmi sem lett igaz azokból a korábbi jóslatokból, amelyek szerint egy nyilvános vitában Gyurcsány lehengerelné a volt miniszterelnököt. Bizony Orbán Viktor most tehetségesebb médiaszereplőnek bizonyult. Jó volna azt hinni, hogy Gyurcsány Ferencnek egyszerűen csak rossz napja volt.

UngParty