Kultúr?ház

Kiszálltam a Kultúrház című blogajánló kollektív blogból. Először is úgy látszott, van egy kis pangás a szájton (a résztvevők közül többen erős passzivitást mutattak – van, aki még egy bejegyzést sem tett -, én meg nem akartam túltengeni), csütörtöktől négy napon át egyetlen ajánlat sem került fel az oldalra. "Ennek annyi", gondoltam először. Aztán kedden reggel a blogalapító ezzel az ajánlattal indított:

"Az A38 hajóról ma 23 órától élőben jelentkező Kultúrház c. műsorban két szelebritibloggert láthattok: a hivatásos anyává előlépett valamikori pornósztár Michelle Wild-ot, akit barátai csak vad misinek hívnak és a valóságshowk királynőjét, a párkeresés nemhivatalos világcsúcstartóját, Anikót, akit a barátai csak Anikónak hívnak."

Jesszus, hogy kerülök én ide? Illedelmes magam-elbocsátó, szép üzenetet írtam (úgy, hogy csak a szerkesztők lássák):

kiszállok
Kedves Kollégák,
bár magam jelentkeztem ebbe a kollektív blogba, azt hiszem, részemről befejeztem.
Valahogy semmi gusztusom irodalmi blogokat ajánlani ott, ahol Michelle Wilde és Anikó sztárolása folyik, még ám közszolgálatilag.
Jó munkát mindnyájatoknak."

Aztán napközben csak odanéztem, hátha akadtak olvasói reakciók is. Bizony akadtak, és többen is eléggé felháborodottan reagáltak a dologra. No, erre betűztem ide is a véleményemet. Az egyik bloggazda reagált rá, mondván, neki is megfordult a fejében, hogy kiszáll. Majd hozzátette: "De azért mert Anikó beszél a blogjáról, nem kellett volna feladni a kulturkampfot. Így Anikó nyert." No, erre aztán eléggé hosszan válaszoltam (lásd az ehhez a bejegyzéshez fűzött hozzászólásokat (az enyéim ballantine aláírással szerepelnek), amire aztán még rövid viszontreagálás is született. Utoljára azt jegyeztem be, hogy a közmédia prostituálódását inkább passzívan szeretném szemlélni.

Segítsággel élek?

Meghívások. Tokaji Írótábor augusztusban, a Szépírók Társasága kerekasztal-beszélgetése Bp-en, szeptemberben. Előbbin dilemmázok. Voltaképp jólesik, hogy személyre szóló invitálást kaptunk mindketten, mégis vannak bennünk, főleg Évában, ódzkodások. Egyelőre halogatom a választ. Előbb rákérdezgetek barátaimnál, közülük kik jönnek. Lengyel Tomi "ölében Milánnal" azonnal nemleges választ adott.

A Szépírók sajátos témában szerveznek irodalmi beszélgetést. "Segítséggel élők" a munkacím. És segítséggel élőket hívtak meg, hogy beszéljenek erről. A szervező Gács Anna rákérdezett levélben, mi lenne az elképzelésünk a dologról. Én csak ilyesmit tudtam válaszolni:

"…ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan.

Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. Akkor pont ez a semmiség foglalkoztasson az elengedhetetlenül szükségesnél jobban?
Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!

Nyilván mindenki másként éli meg ezeket a dolgokat. De hát én a kárpátaljaiságomat sem úgy élem meg, mint kollégáim 90 %-a. Ki is lógok a sorból és nem is igen tudok már azonosulni velük. Azon még soha nem gondolkoztam, hogy a „segítséggel élők” közösségével tudnék-e azonosulni. Ha az identitásuknak ez egy fontos meghatározó tényezője, akkor velük sem. Nekem ugyanis nem az."

Azzal fejeztem be a levelemet, hogy nem tudom, miután megvallottam, mennyire távol esik tőlem ez a téma, egyáltalán helyem van-e a körül a kerekasztal körül.

Honlapom

Szabadulás egy álomból

Azt hiszem, még soha sehol nem írtam az álmaimról.
Egy időben gondoltam arra, hogy voltaképp az álmok is alkotói énem termékei, ezért talán érdemesek lennének a rögzítésre, de valahogy soha nem jutottam el odaáig, hogy akár csak egy mozzanatot is lejegyezzek. Jelentőséget sem tulajdonítottam soha alkalmi vagy visszatérő álmaimnak, és az ébredés utáni második percben már maradéktalanul el is felejtettem őket. Most azonban olyasmi történt velem, ami eddig soha. Egy nyomasztó történetben voltam nyakig benne (még vonatot is siklattam), és váratlanul olyan szituációba kerültem, amelyről tisztán meg tudtam állapítani – ott, álmomban -, hogy amit megélek, az nem valóság (egy barátom néhány éve halott feleségével jelent meg – más esetben az ember álmában nem csodálkozik ilyesmin, de én most fennakadtam rajta). Így hát tudatosan törekedni kezdtem arra, hogy felébredjek, mivel pedig ez nem könnyen sikerült, álombéli társaimat eltaszítva magamtól elkezdtem a fejemet verni az asztalba, persze továbbra is álmomban. Az erőlködéstől és a fájdalomtól kezdtem ébredezni, de folyton visszahulltam és közben még az engem a fejem asztalbaverésétől visszatartani próbáló barátommal is meg kellett küzdenem. Nyomasztó percek teltek eredménytelen viaskodással (valójában lehet, hogy csak tizedmásodpercek), fájdalmasan vergődtem, gyötrődtem, testi és főleg lelki kínokat éltem át, elviselhetetlen volt, hogy nem tudok szabadulni a magamálmodta álomból. Amikor végre felriadtam, még rajtam volt a teljes rémület, és jó ideig eltartott, amíg megnyugodtam.

Csönge aranyérme

CsöngeCsönge, mint színjeles érettségiző, tegnap megkapta az aranyérmét. A városi átadó ünnepségre egyedül a nagyapja volt kíváncsi a családból, legszívesebben talán maga a kitüntetett is itthon maradt volna. (Emlékszem, ezzel nagyjából én is így voltam 31 éve; az érmemet azonnal át is adtam anyámnak azzal, hogy nekem ugyan nincs hol őrizgetnem; azóta is nála van.)

A dolog érdekessége, hogy a tanügy remek szervezése és időegyeztetése folytán az érmet voltaképp megelőlegezték, lévén Csönge angolból még csak ma vizsgázik. Bármilyen rosszul is szerepelne, csak jelest adhatnak neki. Már-már irodalmi nívójú abszurditás.

Régi és új ukrán oligarchák

Olvasom, hogy egy német újságban közölt cikk szerint az ukrajnai hatalomváltás nem hozott változást. Dehogynem. Mindennek meredeken felment az ára. Na jó, ez demagóg kijelentés, a valódi piaci viszonyok kialakulása hosszú távon mindnyájunk érdeke lenne, ám rövid távon annyi bizonyos, hogy Éva, annak ellenére, hogy már nincs fűtési szezon, második hónapja nem nagyon tud beleférni a korábban a téli gázszámlát is fedező havi háztartás-pénz keretbe.

Annak viszont örülök, hogy talán Nyugaton is látják: ez a forradalom legjobb esetben is csak annyit jelentett, hogy a belső erőviszonyok átalakulása más érdekeket helyezett előtérbe a korábbiak helyett, ám a „régi és új oligarchák” az új hatalomban továbbra sem érdekeltek a társadalom demokratizálódásában. Ezt az országot még mindig a korrupció működteti, nem pedig a demokrácia.

az első 100-ban!

Az UngParty Manzárd – a nem teljesen pontos  Ketten Klub név alatt – bekerült a HVG által indított blogverseny első fordulójában a kiválasztott első 100 legjobb magyar blog közé. Aki szereti honlapomat és esetleg szavazna rá, >EZEN AZ OLDALON< megteheti. (Az én-blogok közül kell kiválasztani a Ketten Klub nevet!) Előre is köszönöm! (Az elévült linket töröltem)

Kettenklub

A Pilinszky-projektum

…végre nemcsak a honlapomon, hanem egy színvonalas folyóirat hasábjain is sikerült meghirdetni a Pilinszky-projektumomat. A januári két versközlés után kérdeztem rá a szerkesztőségnél, esetleg lennének-e partnereim a teljes irodalmi akció lebonyolításában; erre fogadókészség mutatkozott. Arra kértek, a tervezet hosszú és részletező leírása helyett egy rövid, tömör ismertetést írjak, ez el is készült (lásd alább), emellett leközölték az eredeti Pilinszky-ikerszonettet és az én sorozatom 2. és 3. darabját. Eddig tehát az első négy szonett jelent meg. Nem túl gyors tempó, 2-3 évig is eltarthat, amíg a 28 szonett közlésre kerül a Debreceni Disputában – de hát én is csak alig valamivel járok előbbre a munkában.

Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.

*

Kolos ma intézi az ideiglenes tartózkodási engedélye meghosszabbítását a következő tanévre; remélem, sikerül beadnia a papírjait, és semmilyen igazolás nem hiányzik majd. (Lehet, hogy az állampolgárság megszerzése, mint az illetékesek, még maga Gyurcsány is nyilatkozott erről, könnyített eljárás keretében vált lehetségessé, de annak elintézése, hogy Kolos jövőre is tanulhasson Veszprémben, semmivel sem lett egyszerűbb…)

Csöngének még két vizsgája van hátra, de már a Bp-i útjára készül: tegnap az interneten azt keresgélte, hol lenne a legegyszerűbb (és legolcsóbb) az érettségi bizonyítványát lefordíttatni és hitelesíttetni, ráadásul 5 példányban. Ugyancsak 5 példányban kell hitelesíttetnie az angol nyelvvizsgája másolatát, lévén öt helyre adta be az egyetemi jelentkezését, és mind az ötre hitelesített formában kell postán benyújtani. (Az eddigieket interneten, e-jelentkezéssel intézte, de ez a lehetőség csak egy bizonyos időterminusig volt adott; mivel ez lejárt, így most minden továbbit már postán és személyesen kell intézni; nem kevés utánajárás – és nem kevés kiadás.)

Nevicke

A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni.

Megírtam és ma elküldtem a Mozgónak a soron következő havi naplót, tegnap elküldtem Kukorellynek néhány verset (az Irodalmi Jelen részére), tegnapelőtt Vass Tibinek egy képverset… Másegyében is dolgozgattam, pedig nem éreztem magam valami fényesen az elmúlt napokban: fejfájás, émelygés, általános rosszullét; szerencsére elmúlt. („Férjét múló rosszullét fogta el; hová temessük?” – Hacsek távirata a frissen megözvegyült feleségnek.)

*

Tegnap megjött a Bárka, benne Éva új novellája és Dérczy Péter kritikája Éva könyvéről. Ez már a nyolcadik komoly értékelés a Tojásurásról, igazán szép szakmai visszhang! (A folyóirat Penckófer János 2 versét is közli.)

*

A család anyu 80. születésnapjára készül. A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársainak sgrafittói díszítették, s amelyet még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig naphosszat munkálkodó nagybátyámat. Amikor megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át. Nos, a rövid fürdőzés után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk a népi táncot lejtő két hatalmas fali figura alatt, apu igazán elemében volt és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és étel sem mindig volt kedvemre való. Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idő; ilyenkor egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Bizony, nem egyszer még télen is… Így hát a „menjünk ki Nevickére” a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban, s még a gyerekeink megszületése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. (Legénykoromban én az öregek nélkül is rengeteget nevickéztem barátaimmal, később saját családommal is sokszor kiruccantunk, de ilyenkor valóban a part és a víz volt a célpont, nem az étterem.) No, aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején Nevicke is lezüllött, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, a „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy az öregek valóban öregek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben legyen a születésnapi ebéd – akkor Nevickén.

Éva és apu a minap kimentek felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten. Mert hogy a „Pali báci kocmája” épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A lovagteremnek berendezett étterembe persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgrafittók, nyomukat sem látni, ízléstelen giccsek kerültek a falakra (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez aput eléggé rosszul érintette, de az asztalt csak lefoglalták vasárnapra – ha nem is falon néptáncoló figurák alatt.

*

S ha már a családról… Betűzök ide pár jól sikerült képet ivadékainkról. Kolos a startlap.hu csapatával vett részt a külsős szerkesztők számára rendezetett szokásos évi bulin, ezúttal Budaőrsön. Fürőzésre az idő kevéssé volt alkamas, így mással ütötték el az időt – és a labdát.

Egyébként mindenből levizsgázott, ezzel befejezte második egyetemi esztendejét Veszprémben. Én jobban megkönnyebbültem, mint ő!

Csöngének pedig még két vizsgája van hátra az érettségihez. Az alábbi fotó még a ballagása napján készült, a képen is látható barátja, Vitalij, most hozta el.

Szép dolog a fiatalság, hiába! Hát még a szerelem!

Szili üres mosolya

Apropó politika. Hát cifra dolgok történtek, szó se róla. Az egész cirkuszból valóban csak Sólyom jött ki győztesen. Láthatóan emelt fővel, de szerintem émelygő gyomorral. Aligha tetszhetett neki az a mód, ahogyan győzött. Áder, mint fő vakondfelügyelő. Aztán Horváth Balázs bevallja, hogy ők hárman taktikából vakondszavaztak. Aztán azt mondja, hogy csak ő volt egyedül a három vakond. Aztán a Fidesz gyorsan szövetségre lép velük. Polgári Magyar Vakondszövetség. Az MDF-esek pedig beperelik Ádert, amiért őket is kikezdte. És még mondja valaki, hogy nem a szeretet a legnagyobb keresztény érték. Sajnios beárnyékolja Solyóm sikerét, hogy ilyen csapatnak nyert.

A túloldalon Hiller belátja tévédését, de ahelyett, hogy elvinné a balhét, marad; ráadásul a tagság marasztalja. Belátja a felelősségét Gyurcsány is, de nemcsak marad, hanem meg is erősödik, és – ki gondolta volna – ő vezeti majd a 2006-os kampányt. És persze győzelmet ígér. De ugyan mi jó várható egy ilyen csapattól, amelyik nyerő helyzetben is képes veszteni? Marad a koalíció is, naná. Az MSZP, lám, lenyeli a békát, a SZDSZ pedig dehogy akar távlati erkölcsi tőkét alig néhány havi hatalmi helyzet helyett. Orbán magabiztos, majdnem gólt is rúgott az Alcsútban. Csak azért cselezett kapura lövés helyett – mesélte ma Lakat T.-nek a Nap TV-ben -, mert 11-es akart szerezni csapatának. Ám a bíró nem adta meg, azt mondta: „Majd jövőre”.

Hát igen. Majd jövőre.

Egy biztos: Szili Katalin azok után is ugyanilyen üresen fog mosolyogni, mint most, amikor megkérdik tőle, miért nem lépett vissza.

Solyóm László egyetlen jellemhibája a Fidesz

Nos, én most úgy látom, Sólyom László egyetlen jellemhibáját úgy hívják, hogy Fidesz. De erősen remélem, hogy Áderék törököt fogtak Sólyommal, és ahogy már a megválasztása előtti határozottságával is, amellyel megakadályozta, hogy a Fidesz ellenőriztesse a titkos szavazást, úgyanúgy a továbbiakban is tökéletesen felül tud emelkedni minden pártalantasságon és talán még a fideszes bagázs fékevesztettségét is normális keretek közé tereli. Mint annyi másra, erre is nyilvánvalóan ezerszer alkalmasabb, mint Szili lett volna, és ha mutatkozik valami esély arra, hogy a 2006-os választások közeledtével ne menjnek le a szembenálló felek kutyába (illetve feljöjjenek erről a szintről), akkor ennek az esélynek Sólyom lehet a letéteményese. Hát majd meglátjuk.