Tokaji asszó

(ezt még a múlt héten írtam:)

Ha magyar állampolgár lennék (nem vagyok), bizonyára a baloldali pártok valamelyikére szavaztam volna három évvel ezelőtt, és ha még nem lennék eléggé zavarban a koalíciót alkotók egyik eddigi húzásától, most biztosan teljes káosz lenne a fejemben attól, amit az államelnök-jelölés terén tapasztalnék. Nem érteném a szocialistáknak azt a makacsságát (csak Szilit, senki mást!), amelyet az SZDSZ eltökéltségével (bárkit, csak nem pártpolitikust!) szemben igyekeznek érvényesíteni. Úgy vélném, sikerült magukat ahhoz hasonló képtelen helyzetbe hozni, mint amilyenbe a mesében került a keskeny pallón összetalálkozó két kecske. Bár tisztában voltak azzal, hogy a hidacskán már nincs hová kitérniük, indulás előtt mégsem próbáltak jobb megoldást találni. Ha te úgy, hát én is úgy. Én léptem hamarább a pallóra. Igen, de én vagyok az öregebb. Én mondtam hamarább, hogy nem lehet pártpolitikus. Igen, de én vagyok a nagyobbik, nehogy már te mondd meg nekem, ki lehet és ki nem, juszt is pártpolitikus lesz! Most aztán ott állnak egymásnak feszítve homlokukat, egyikőjük sem farol vissza. A kérdés már csak az, hogy mindketten rajtavesztenek-e a dolgon, avagy csak egyikőjük. S hogy nevethet-e majd a harmadik kecske rajtuk a partról.

Közben meg, olvasom, felmerült, hogy Magyar Bálint maradásáért cserében esetleg az SZDSZ mégis eláll elveitől. Ezt persze azonnal cáfolják minden érdekelt oldalról. Meg azt is szellőzteti itt-ott a sajtó, hogy amennyiben nem sikerül Szili Katalint államfővé választani, akár Hiller helyére is kerülhet pártelnöknek, ha az utóbbi belebukna ebbe a szívóskodó elnökjelölésdibe. Hogy ez egyáltalán felmerülhet, az legalábbis elgondolkodtató. Szili neve ugyanis nem először kerül szóba ebben a vonatkozásban: legutóbb is a pártelnök-jelöltek közt volt, majd visszalépett. Na most akkor azt kellene hinnem, hogy valaki egyaránt alkalmas egy nagy baloldali párt vezetésére (azaz a pártérdekek legerőteljesebb megjelenítésére) és a pártokon felül álló, hivatalból semleges államelnöki szerepre?

Ha magyar szavazópolgár lennék, most már igencsak érdekelne, belebukik-e Orbán Viktor ebbe a tokaji ügybe, vagy ezt is sikerül elmaszatolni, mint annyi mást a Fidesz (és nem csak!) háza táján. Közben kajánul tenném az értetlent: ugyan miért nem adták el azt a taggyűléseiről elhíresült céget, összes papírjával együtt, idejekorán Kaja Ibrahimnak vagy Joszif Totnak? Akkor most nem lennének mindenféle jegyzőkönyvek, nem kellene magyarázkodni. De még tovább mennék naivitásomban: ugyan miért kell jegyzőkönyvet felvenni olyasmiről, ami nem tartozik sem a cégbíróságra, sem pedig, és legkevésbé, a közvéleményre. Hát nem lett volna elég a miniszterelnök úri becsületszava arra, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet s hogy mikor milyen szilánkokat lehet majd lepattintani a tokaji hegyből? És ha már valamilyen rejtélyes okból mégis készült írott emlékeztető, hát kérem, azt vagy jobban illett őrizni, vagy meg kellett volna semmisíteni. De hogy tárolgatni? Egy jelszóval sem védett számítógépben, amelybe holmi vagyonmegosztást követelő feleségek belekotorhatnak? Hát nem tetszett hallani az asszonyi leleményességről? És a konspirációról?

Mégsem szeretném, ha Orbán Viktor éppen ebbe az ügybe bukna bele. Sokkal jobban kedvemre lenne, ha a politikája vallana végső kudarcot, és ő politikusként, a magyar jobboldal vezéreként kapna teljes elutasítás. Ez a tokaji csörte erkölcsi bukást hoz, én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna el. Utóbbit ugyanis veszélyesebbnek gondolnám bármiféle gazdasági vagy meggazdagodási machinációnál. Ha Orbán Viktor most nagyot esik, sokan azt hihetik, mondhatják, bizonyítgathatják, hogy jó úton járt, csak hát, szegény, óvatlanul rálépett egy banánhéjra. Nem. Annak kellene kiderülnie, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.

Bárhogy is, magyar állampolgárként tartanék attól, hogy az általam legtöbbre becsült hungarikum, a tokaji aszú ízét nem csak az én számban keseríti meg ez a tokaji asszó.

Sólyom vagy egy pártkarrierista?

Sólyom LászlóAzt azért nem gondoltam volna, hogy a Fidesz államfő-jelöltje valaha is szimpatikusabb lehet számomra, mint az MSZP-é; most mégis előállt ez a helyzet. Sólyom felelősen gondolkodó és roppant bölcs férfiú, elismert szakmai tekintély, minden szempontból „egy valaki”, Szili hozzá képest jellegtelen pártkarrierista. Kétség nem férhet hozzá, ki a megnyerőbb személyiség és ki alkalmasabb arra, hogy első számú magyar közméltóság legyen.

Hallgattam szombat reggel Gyurcsány pattogós, majdhogynem fenyegetőző nyilatkozatát a NapTV-ben (megterheli majd a koalíciós kormányzást, ha az SZDSZ az ellenzék jelöltjét támogatja), és nem értettem. Aztán olvastam, hogy mit nyilatkozott Hiller, és még annyira se értettem. Ők azt gondolják, hogy jól választottak? Jól döntöttek? Jól taktikáztak?

Arra számítanak és arra készülnek, mondja a pártelnök, hogy Szili lesz az elnök. Csak tudnám, hogy jött ez ki nekik, ez a számítás, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy csak saját szavazataikra számíthatnak, az pedig ezúttal semmire sem elég. Vagy arra gondolnak, hogy két tucatnyi fideszes ifjú hirtelen beleszeret a pártasszonyba? Vagy megvették őket? Vagy mégis van háttéralkú az SZDSZ-szel? Vagy Sólyommal megbundázták, hogy az utolsó pillanatban lépjen vissza? Vagy kedvükért megváltozik a matematika?

Ha azonban nem létezik semmiféle titkos csodafegyver a pártarzenálban, akkor, azt hiszem, erre most már nincsen jobb szó: ez egyszerűen balfaszság. Megérdemlik, hogy jól pofára essenek. Csak az a baj, hogy ezt joggal követi majd a túloldal győzelmi mámora. És annál nincs rosszabb, mint egy magabiztos jobboldal.

Nehéz kimondani, de azt hiszem, ez a fiaskó előrevetíti az MSZP 2006-os csúfos vereségét.

*

Ilyesmi azért nem túl gyakran esik meg az emberrel… Az történt, hogy két különböző versemnek ugyanazt a címet adtam, és ezt csak most vettem észre, hogy a második is megjelent. Az a vicc, hogy mind a kettőre tökéletesen passzol a cím, nem arról van tehát szó, hogy elírtam vagy összekevertem valamit, hanem pár hónapnyi különbséggel ugyanaz a cím jutott eszembe (legtöbbször a vers készül el hamarább, és utána kap címet). Jobb híján ideiglenesen zárójeles sorszámmal különböztettem meg őket:

időnek előtte [1] | időnek előtte [2]

Balla D. Károly

Időnek előtte

Mintha nem is lett volna kétséges
nem sokkal előtte
amikor még nem volt kilátásban
amikor még lappangott
meglapult tárgyak árnyéka alatt
tükrök foncsora mögött
rejtőzött
amikor még nem látszott
fény lesz belőle vagy szín
állag vagy jelleg
talán csak alig jelzett modalitás

Mintha már akkor sem lett volna kétséges
hogy egyszer majd kibomlik a semmiségből
magára ölti a létezés apró gesztusait
reggel benyit az üres szobába
hajtogatott papírt csúsztat délben
a billegő ebédlőasztal lába alá
este óráján a késő időt nézi
az utcai lámpa fényében
megbecsül egy távolságot
vagy csak arra gondol
mit jelent az alig jelzett feltételezés
hogy hajnalra az ő kedvéért vonják fel a hidakat
kürtszó hasít a ködbe
s ő átvonul a bomló ívek alatt
a gesztusok előtti
körülmények mögötti
modalitásba

egy kicsivel
időnek előtte

(2004)

Balla D. Károly

Időnek előtte  [2]

idősebbnek látszott
az időnél idősebbnek
annál az időnél idősebbnek
amikor még fiatal volt

a ráncok nem jelentenek semmit
az ősz hajszálak nem jelentenek semmit
a szaporodó bibircsókok nem jelentenek semmit
az elszürkült tekintet nem jelent semmit
az eltompult érzékek nem jelentenek semmit
a test gyengülése nem jelent semmit
a lékek kiürülése nem jelent semmit
az eldugult memória nem jelent semmit
a beszűkült gondolkodás nem jelent semmit
az impotencia nem jelent semmit
a vizelettartási gondok nem jelentenek semmit
az emésztési zavarok nem jelentenek semmit
az álmatlanság nem jelent semmit
a teljes érdektelenség nem jelent semmit
és nem jelent semmit a teljes bezárkózás sem
fő hogy fiatalnak érezzük magunkat

kijárt a temetőbe
bejárta a temetőt
kijárta magának a sírhelyet
bejárta magát a halálba

(2005)

– de a végleges megoldás nyilván az lesz, hogy valamelyiket átkeresztelem.

[Elírás áldozata lett viszont az egyik Pilinszky-szonettem címe. Ott meg valahogy az történt, hogy az egyik későbben írté valahogy „átcsúszott” egy korábbira. Utólag majd ezt is korrigálnom kell, mivel itt is megjelenés után vettem észre a hibát.]

*

Megjött a Forrástól nyári számuk korrektúrája. A „Fölös-lexikon”-ban, ha jól számolom, 22 szócikkem szerepel majd.

*

Csöngéék szombat éjszaka szerenádot adtak a tanáraiknak. Volt, akihez nem sokkal virradat előtt csöngettek be. Nekik jó buli volt.

*

Nekem viszont nem volt valami kellemes hétvégém. Szombaton kiütött a migrénem (mostanában szerencsére nem túl gyakran fordul elő), vasárnap délelőtt beütött a krach: a ’windózom’ csak csökkentett módban volt hajlandó elindulni, amivel persze semmire sem mentem, mert egy csomó fontos programom nem futott. Még szerencse, hogy Kolos éppen itthon van, de ő sem tudott mást ajánlani, mint egy teljes újrainstallálást. Így hát a napom jó része mentéssel telt: levelek, címjegyzékek, beállítások kimentése a programokból. Maga az újratelepítés is hosszas folyamat a sok-sok program, az internet és a belső hálózat miatt. Ha minden jól sikerült, annak az a látható bizonyítéka, hogy ez az oldal hétfő reggel már olvasható.

Ukrán könyvet Stockholmba!

Éva feladott több mint 10 kilónyi ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Gergely Tamás szervezésében most már második alkalommal révünkön szerzi be az intézmény a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt, hogy tavaly a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itthagyni – mondták, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a csomag felvételével, vámnyilatkozatokkal és vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ilyen sok könyvet küld olyan messzire.

*

Ha kicsit döcögve is, de megyeget a munka: ma végre befejeztem egy napok óta simítgatott szonettet, és a következő népszavás cikkemmel is elkészültem (ami nálam nagyon fontos: elég jó címet találtam ki).

Mint már annyiszor, most is megbizonyosodhattam arról, nem lennék jó igazi újságírónak. Nem tudnék megfelelő gyakorisággal „gyártani” anyagokat. Én napokig ízlelgetem a témát, aztán elszöszmötölök a mondatokkal, aztán úgy érzem, hogy nem fogtam meg jól a dolgot, elkezdem elölről. Közben eszembe jut valami irodalmi analógia, elkezdek utánanézni, meg óhatatlanul annak is utánakeresgélek, nem merül-e fel másokban is ugyanaz az ötlet, meglátás, elképzelés. (Az előző cikkemmel mindenesetre elégedett lehetek: Benzinéria Ukrajnában cím alatt írtam kis összefoglalót a dolgok múlt heti állásáról, és kicsit bosszankodtam, amiért csak ezen a hétfőn jelent meg, és még dátum sem került alá: azóta sok minden változott, például lett benzin. Aztán kiderült, hogy még így is elég gyorsak voltunk – én meg a Népszava -, mert a magyar hírközlés csak napokkal később kezdte csócsálni a témát.)

könyv, irodalom, kárpátalja – balla d. károly

Orbán erkölcsi bukása

Őszintén szólva most már valóban kíváncsi vagyok, belebukik-e Orbán ebbe a tokaji ügybe, vagy ez is elmaszatolódik, mint annyi más. Bárhogy is: én jobban szeretném, jobban szerettem volna, ha a politikája vall kudarcot, ha politikusként kap elutasítást, ha a magyar jobboldal vezéreként süllyed el, s nem egy ilyen ügy miatt. Ez erkölcsi bukás lesz – én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna meg. Így sokan hihetik, hogy jó uton járt, csak rálépett egy banánhéjra, s nem fog kiderülni, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.

Teljes napló

Etnogagyi

Tegnap félszemmel bele-belenéztem az eurovíziós dalfesztivál Kijevből közvetített döntőjébe (amíg egy thriller nem kezdődött; majd a reklámok idején; majd a film után), és végre megtaláltam (megalkottam) a pontos szakkifejezést arra a könnyűzenei műfajra, amit pl. a 12. helyen végzett magyar Nox együttes is képvisel: etnogagyi.

Teljes napló

Amikor a támogatott beszól

Csodálkoztam volna, ha a Kárpáti Igaz Szóban az Illyés Közalapítvány aktuális döntéseit felpanaszoló írással (Döntések Hadnagy-i parancsra) feldobott magas labdát nem csapta volna le eheti számában a Kárpátalja Duzzog az UMDSZ címmel. Én csak azért nem ugrottam rá a durcáskodásra, mert úgy gondoltam, mostanában épp eleget szekereztem a KISzón, meg aztán a támogatási mechanizmussal szembeni averziómat is számtalanszor leírtam már. Sőt, éppen egy hasonló eset miatt, amikor Kőszeghy Pomogátsra támadt az elvárt, de elmaradt támogatás miatt, szüntettem meg rövid együttműködés után ismét a kapcsolatomat a lappal (erről részletesen beszámoltam ITT), így hát nem akartam újra leírni, hogy nincs annál visszatetszőbb, mint amikor a markát tartó visszaszól a pénzosztónak: miért nem adtál? Vagy: miért nem adtál többet? No, nem mintha ebben a magatartásban nem a KMKSZ és csatolt állományai lennének a mezőnyelsők. Most tehát bagolyként mondták az UMDSZ és a KISzó verebére, hogy nagyfejű, de a megszólaltatott Hadnagy Miklósnak (IKA-irodaigazgató) azért van néhány fontos megállapítása, így például az, hogy az Igazszó nem tekinthető független sajtóorgánumnak, és "az IKA irodája szerint a KISZ egy UMDSZ-hez közel álló lapként jelenik meg, hiszen, a mi meglátásunk szerint Kőszeghy Elemér főszerkesztő egyértelműen befolyásolja a lap irányultságát". Hát igen.

Kíváncsi vagyok, Elemérék lépnek-e erre valamit azután, hogy Fodó "politikai végrendelkezése" értelmében valamiféle megbékélést, kiegyezést kezdeményeztek a két szekértábor között: "Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség teljesíteni kívánja első elnöke végakaratát. Azt indítványozzuk, hogy üljön tárgyalóasztal mellé a két szervezet vezetése, vitassuk meg magyarságunk sorskérdéseit, tisztázzuk a nézeteltéréseket, melyek gyakran a kellő információ hiányára vezethetőek vissza."

Úgy sejtem, erre a KMKSZ nem lesz hajlandó. Az ellenségkép annyira determináns tényezője politikai identitásuknak, hogy aligha mondhatnak le az UMDSZ-démonról, amely jól kiegészíti egyéb falra festett ördögeiket, az ármányosan ellehetítlenítésükre szövetkező magyar kormányt és a közös győzelem ellenére sem szívelhető ukrán hatalmat (lásd Kovács Miklós önellentmondó, már-más skizoid nyilatkozatait a KMKSZ és a hatalom viszonyáról). A csúcspontokba helyezett ellenségek háromszögében lavírozva a KMKSZ nagyon jól érzi magát és hatékonyan tudja demonstrálni mind létezésének fontosságát, mind kudarcainak okát. Persze közben rohadtul szeretne sokkal több pénzt és kegyet és hatalmat kapni, de ez sem akadályozná meg abban, hogy akár eltartóit, akár sorstársait ellenségnek tartsa. Te szeress engem, tégy a kedvemre, nézd el a hibáimat – és én majd hálából intenzíven utállak. A döbbenetes az, hogy ezt a stratégiát alkalmazva meg lehet élni és fenn lehet maradni.

Teljes napló

UFÓ Kárpátalján

Nem is olyan régen élcelődtem a kárpátaljai yetin, a minap meg arra kellett rájönnöm, hogy saját ufónk is van, még ám nagyon régóta: "…ha hinni lehet a szemtanúknak és a beszámolóknak, akkor az első harmadik típusú találkozás valóban a mai Kárpátalja területén történt meg közel egy évszázada." Ejha! Ha ez így folytatódik, pillanatokon belül kiderül, hogy eredetileg a Szernye-mocsár helyén volt Atlantisz, Attila és Petőfi sírját pedig már meg is találták Rahó környékén.

Ehhez képest abban már nincs is semmi meglepő, hogy >>tovább

Szembesülés-interjú

Szembesülés

Beszélgetés Balla D. Károly íróval

Guther M. IlonávalA kárpátaljai Balla D. Károllyal a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk, Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből c. könyvének (Pro Pannonia Kiadó, 2005) bemutatója után. A műfajilag nem vagy sokféleképpen kategorizálható irodalmi műről így vall a szerző: „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.” És azt is mondja a szerző, hogy benne van az egész élete…

– Rendhagyó irodalmi bravúr legújabb kötete, a Szembesülés. Hogyan születhet olyan irodalmi mű, amely egy meg nem írt regényről szól?

– Adódott az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen morális dilemma volt. A 60-70-es évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban két írói magatartás tűnt lehetségesnek: megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szűk, de mégis felkínált lehetőségeket a magyar szó ébren tartásának az eszményében, vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta fel és képviselte. Számomra azért vált fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert az egyik magatartás képviselője édesapám volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költő, aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival. Meg nem írt regényemnek a hőse az a fiatalember, aki e kétféle örökség között őrlődik. Ezt a történetet életrajzi regényként – személyes érzékenységek miatt – nem tudtam megírni, de kárpátaljai kulcsregényként sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni, ezért aztán különböző trükköket alkalmazva többszörös filológiai bűvészmutatványra kényszerültem.

– Miben áll ez a „többszörös filológiai bűvészmutatvány”?

– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyant, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létező szerzőnek az életrajzát, elemezni, hogy életművében milyen szerepet tölt be a mű, megírni hozzá az előszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létező regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel később – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különböző okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezőt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentől kezdődött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létező cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az előbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elővettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetőséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.

– Hogyan képes befogadni az olvasó egy ilyen művet?

– Ha ezek a különféle műfajú a szövegek elég jók, elég erőteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetően nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínűleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, előző generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midőn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesülés-történetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik előszavában a könyvnek – több előszóval kezdődik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az előszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelőiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerű és egyértelmű megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a művészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínűleg nem is azoknak, akik a mesterségesen előállított médiavalóságnak – most nem akarok műsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erőfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.

– Milyennek képzeli potenciális olvasóját?

– Először is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelő elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepőnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzői szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezőleg: felkeltik az érdeklődését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemző, szintézisre törekvő lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlődés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik először sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a művészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendő is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való őszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az előfeltételek bizonyára elősegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók műveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülő ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létező valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létező istenek nem létező világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan műgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író előtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzőbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy művészi eszközökkel miként tehető létezővé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergődtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerű választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.

– A regény előtörténetéhez tartozik, hogy egyes szövegrészei felkerültek a világhálóra. Mi olvasható belőle a honlapon?

– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tűnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetősége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerűségéből indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Előre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mű egésze alkalmatlannak tűnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000-2001-es verzió, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.

– Miért kellett többször is átdolgozni?

– Ez úgy történt, hogy amikor 1996-97-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztő elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, ők ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerződést kötöttünk, ebből azt is megtudtam, hogy a művem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenődve, de a szerkesztő biztatott. A következő évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetem vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002-2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok előzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlődtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újraírások, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.

– A Szembesülés nem az egyedüli kitörése Balla D. Károlynak a hagyományos értelemben vett irodalomból, alkotói magatartásformából. Az utóbbi években a világháló révén több meghökkentő és fölöttébb érdekes írói, irodalomszervezői kezdeményezésének lehettünk tanúi, illetve akik bekapcsolódtak, résztvevői is. Milyen mindennek a fogadtatása?

– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitűdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezőtársaim Nyugat-Európából és a tengeren túlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztőkkel, illetve irodalom iránt érdeklődő értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász és biológia professzor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklődnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztő, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonett-sorokat, hogy én ezekből szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózaműből, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létező fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részéről – csak épp szűkebb pátriámból nem csatlakozik senki.

– Úgy érzi, kárpátaljai írótársai elutasítják?

– Más visszajelzésről nemigen tudok beszámolni. Annyira más, annyira idegen, ellenkező az én felfogásom azzal, amit kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy ők ezt csak elutasítani tudják. Ez valamilyen szinten, lehet, rendjén is van, tálán én érezném furcsának, ha ők ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Az rendben van, hogy ők másban látják a kárpátaljai irodalom fejlődésének a lehetőségét, és azt gondolják, teljesen más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én teszek. Azonban, ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói magatartás káros, és szellemi árulásnak, a közösséggel való szembefordulásnak tekintik, azt méltatlannak tartom. Hogy érthetőbb legyen, miről van szó: a „normális”, az általános, az elfogadott kisebbségi írói attitűd sorsvállaló, közösségszolgálatos, kollektív életérzést kifejező írói magatartás. Írótársaim többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülőföldjéről, az anyanyelvéről, a magyarságáról, a sorsáról, nyomorúságáról, keserűségéről, elnyomatásáról… Ebből valószínűleg lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre épülő, önismételő, kiüresedett tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is – a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse. De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életművet csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj, nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos” irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák és formák keresése, a modernitás felvállalása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai létezésünket a szellemi csatornák révén kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.

– Éppen az elzártság kérdését feszegetve, Vízumköteles-e az irodalom? címmel internetes konferenciát is szervezett. Mi volt a tét és a végén mi volt az, amiben Kelettől Nyugat-Európán át Kanadáig minden résztvevő egyetértett?

– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom, az vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetőséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sőt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a művészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történő besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szűkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult művek álljanak mögöttem– ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzenek felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.

Kérdezett: Guther M. Ilona

Fodó Sándor emlékezete

Fodó Sándor
1940 – 2005

Nem tudom felidézni, mikor és hol találkoztunk először. Rémlik, hogy fiatalon meghalt akkori felesége, Lonci révén ismerkedtünk meg, de az biztos, hogy ez még csak valami felületes ismeretség lehetett.

Arra ellenben pontosan emlékszem, hogy amikor először felmentem hozzájuk, az milyen körülmények között történt. Egy nagyon pici, konfort nélküli garzonban lakott Loncival, a "túlahídi Gasztronom" mögötti udvarból nyílott a lépcsőházuk. A koszos, szemetes, az oszló szerves szemét bűzét árasztó belső udvaron keresztül éppen intenzíven párolgó húsárut szállítottak az élelmiszerüzlet raktárába, két-két ember cipelte a kisebb nyitott konténereket, benne mindenféle kolbász, virsli, szalonna, nyers hús; az állott és a friss bűz összekeveredett és én majdnem rosszul lettem, mire felértünk a lakásba.

Kis Kovács Évával voltam, ő vitt el először hozzájuk; 1979-et írtunk, azt hiszem. Mint ahogy nagyon sok mindenre akkori életemben, erre a látogatásra sem kerülhetett volna sor kis Éva nélkül. Része volt a beavatódásomnak, annak a szembesülés-sorozatnak, amelyről egy egész regényt kellett írnom. Hosszú estét töltöttünk ott, előbb négyesben, aztán megjött nagy Éva, kis Éva anyja. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de az biztos, hogy amikor kijöttem, nem ugyanaz az ember voltam, mint aki néhány órával azelőtt ide érkezett.

Attól kezdve el-eljártam hozzájuk, általában Évával, de néha nélküle is. Nagyon szerettem azt a meleg fészket; fontos volt tudnom: van egy ilyen zúg ebben a városban, ahová bármikor elmehetek, s ahol valami gyökeresen más szellemi mikroklíma vesz körül, mint bárhol másutt. Bár Loncival korábban is baráti viszonyban álltunk, ő is csak ekkor, Sándor révén került közelebb hozzám.

Érdekes, hogy milyen természetesnek vettük teljesen képtelen kettős párosunkat: Fodó Sándor, a vérbeli ellenzéki, és felesége, a legelkötelezettebb "véres szájú" kommunista, Szikszai Aladár lánya egyfelől; másfelől Balla László fia és Kovács Vilmos lánya. Ha valamit, ezt méltán nevezhetjük a sors fintorának. A vén Kronosz elégedetten dörzsölgethette akkoriban a kezét a görög egekben.

Aztán házat kezdtek építeni a Kálvária-hegy túloldalán, és amikor az első szoba lakhatóvá lett, azonnal beköltöztek a félkész épületbe. (Lonci közben anyává lett, és a gyerekszülés után súlyos szívbaja alakult ki; alig volt év, hogy ne kellett volna egy-két alkalommal újraéleszteni; a több átélt kishalál után aztán érte jött az igazi… – de ez már jóval később történt.)

Ide sokkal gyakrabban és sokkal hosszabb ideig, még évekig jártam, később már magyar szakos levelező hallgatóként, azaz Sándor tanítványaként. Eleinte persze főleg kis Évával. Regényemből így írtam erről, magunkról:

Fódosz fiatalon meghalt felesége talán az egyetlen olyan barátjuk volt akkoriban, aki maradéktalanul elfogadta szerelmüket, együvé tartozásukat, s lehetősége szerint – akkor is, ha férje házon kívül volt (vagy akkor igazán?) – mindig alkalmat teremtett ahhoz, hogy Oresztész és Elektra, ha Argoszban bujkálni kényszerültek, náluk találkozhasson. Erre leginkább már új, végleg soha fel nem épülő kertes házukban került sor. Ezek a délutánok és éjszakába nyúló esték a legritkábban váltak intim légyottokká, hiszen kívülük Fódosz különböző rendű és rangú tanítványaival, barátaival általában tele volt a ház lakható része. Ha már órák óta együtt múlatta az időt a társaság s megéheztek-megszomjaztak, előkerült a szalonna, hagyma, valamelyikőjük elment borért, kenyérért (e kettő mindig példátlan gyorsasággal elfogyott ebben a háztartásban), együtt rakták meg a tüzet a nagy szilvafa alatt, megkeresték „a legutóbbról maradt” nyársakat. Pár perc múlva már csöpögött a friss kenyérre a kormosan fekete zsír, sercegett alatta a hagyma – és ízlett, nagyon ízlett hozzá az olcsó, savankás, könnyű asztali bor. Ha Oresztész később visszagondolt ezekre az alkalmakra, mindig elfogódottsággal tette és abban a biztos tudatban, hogy Elektra szerelme sokkal kevesebbet jelentett volna számára, ha e kapcsolat révén nem avatódhatott volna be abba a társaságba, amely hitelesen jelenítette meg számára mindazokat az értékeket (és, persze: gyarlóságokat), amelyek ismerete nélkül elképzelései az életről és az élet dolgairól egyoldalúak, hiányosan szegényesek ma-radtak volna. És ez nem csupán bizonyos elvek szintjén •••|••• másfajta etikát, viselkedési normát. Ha kicsit túlozni akarnánk: társasági demokráciát, amelyre ugyan Oresztésznek jó példái voltak saját homogén baráti körében, de ekkor és itt tapasztalta először, hogy meglett felnőttek és kiskamaszok, tanárok és diákok, befutott költők és írogatni most kezdő zöldfülűek, egyetemi oktatók és a vakolókanalat épp letevő kőművesek, Athénból érkezett magas hivatalnok vendégek és szomszédos szőlősgazdák vagy elfelejtett falusi osztálytársak oly mértékben egyenrangúak legyenek, akárha •••|

Ennek, ha jól számolom, éppen huszonöt éve.

A következő 10 esztendő… Ezalatt már mostani Évámmal jártunk, ha nem is túl gyakran, Fodóhoz – aki, kell-e mondanom, legkedvesebb és legtöbbre tartott tanárunk volt az egyetemen. Nekem eközben kezdett némi tekintélyem lenni írói körökben, akkoriban szinte mindenki tőlem várta (el) a publikációs lehetőségek megteremtését, az "irodalmi élet" szervezését – és én tettem is lelkesen, ami tőlem tellett, legtöbbször apámmal is szembefordulva. Fodóval nem mindig és nem mindenben értettünk egyet, sem irodalomban, sem politikában, de úgy éreztem, végig megelégedésére volt mindaz, amit végeztem, mozgattam, intéztem. Talán az is, amit írtam.

Közben meghalt Lonci. Közben én otthagytam az egyetemet. Közben megalapítottam a Hatodik Sípot. Közben Fodó mellett és körül addig ismeretlen fiatalok tünedeztek fel: új tanítványok, új pártfogoltak. Egy részük szimpatikus volt, egy részük kevésbé. Kicsit kezdtünk eltávolodni.

De 88-89-ben még több közös akciónk is volt. Együtt írtuk alá például a Ceausescu-féle falurombolás elleni tiltakozás szövegét (Sándor kezdeményezte, nagyrészt én szövegeztem, kettőnkön kívül még Kovács Emil és id. Sari József írta alá; annakidején elég nagy visszhangja volt; itthon persze nem jelenhetett meg a testvéri szovjet-román viszony miatt.) Ott találtam magam, ha a belső magon kívül is, a KMKSZ alapító tagjai között; az első évben még választmányi tag is voltam és rövid ideig a Kulturális Bizottság elnökeként (ebben a minőségemben kezdtem szervezni pl. a Kovács Vilmos-díj megalapítását; de ez egy másik történet) próbáltam képviselni a KMKSZ kultúrpolitikáját, ám rövid időn belül kiderült, hogy sem a hosszú távú elképzeléseink, sem, és főleg, a cselekvési programunk nem egyezik; lemondtam. (Egyetlen apróság: első javaslataim egyike volt – több oldalas elvi alapvetés és részletes munkaterv formájában nyújtottam be -, hogy első lépésként sürgősen hozzuk létre a KMKSZ sajtószolgálatát, majd alapítsunk "médiaközpontot", amely könyvkiadóból, hírlapot és kulturális magazint megjelentető szerkesztőségből, valamint sajtóügynökségből állna; az Elnökség hónapokig még napirendre sem tűzte a tervezet megtárgyalását, amikor meg igen, akkor elvetette; nem sokkal ezután nélkülük, önerőből alapítottam meg a Galéria Kiadót és a Pánsípot.) A második évben már a Választmányba sem kerültem be. Egyre kevésbé feleltünk meg egymásnak: sem én a KMKSZ-nek, sem a KMKSZ nekem. 91-ben még interjút készítettem Fodóval, de 92-es és 93-as néhány írásomban már bíráltam politikájukat, jobbra tolódó "nemzeti kurzusukat". 1994-ben, amikor a KMKSZ elnöksége elhatárolódott egy évszázados és többször nyomtatásban megjelent népi mondától (!), amiért abban kedvezőtlen színben tüntetnek fel nagyszőlősi szerzeteseket, akkor kiléptem a szervezetből.

Sándor elnöki működése már a kezdetek kezdetétől eléggé ellentmondásosnak bizonyult. Vehemens természete, szertelensége, ígéreteiről való gyakori megfeledkezése, az elvek és a gyakorlat összeegyeztetésében mutatott gyengeségei, egyeztetés nélküli magánakciói és "titkos paktumjai" a helyi és a magyarországi hatalommal sok kellemetlenséget okoztak mind közvetlen munkatársainak, mind barátainak, mind követőinek (a tagság gondolkodóbb részének).

Őmiatta tört ki a KMKSZ-en (és a kárpátaljai magyarságon) belül az első botrány is. Itt hadd idézzek egy bekezdést a HTMH honlapján található kronológiából.

"1990. Május 2. A KMKSZ Ungváron megtartott első küldöttgyűlésén ismét szóba került a Szövetség gyenge szereplése a parlamenti választásokon. »A KMKSZ is aktívan közreműködött annak érdekében, hogy ne legyen magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Például azzal, hogy Fodó Sándor a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak. Vagy akkor, amikor a RUH és nem a KMKSZ erejében, támogatásában bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban.«"

Bizony, ezek a sem a tágabb, sem a szűkebb vezetéssel nem egyeztetett akciók kezdték Fodó Sándor addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, végsőkig, már-már ostobán becsületes elhivatottságát, a magyarság ügyében gyakorolt makulátlan "közképviseletiségét" aláaknázni. (Egy tanítványa halálhírére reagálva azt írta a fórumom egyik topikjába, hogy ő volt "az egyetlen, aki – ha ideiglenesen is, először és utoljára – egyetértésre bírta a kárpátaljai magyarokat". Ez valószínűleg igaz. De az is Fodó volt, aki az 1989-es nagy összefogás után elsőként osztotta meg őket; máig hatóan.)

És jöttek sorra a kisebb-nagyobb ügyek, belső ellentétek, meghasonlások. Én egyre kevésbé tudtam Sándoron eligazodni, soha nem lehettem biztos abban, mi az, amit őszintén mond és képvisel, mi az, amit a helyi hatalommal kötött alkuja miatt vállal fel, mi az, amit a hozzá közel álló magyarországi politikai erőkkel egyeztetve erőltet a tagságra, és mi az, amit a környezetében egyre hangosabbá vált második vonal ("Kovács Miklósék") vagy az egyházi körök nyomására tesz. A 92 márciusában tartott KMKSZ-közgyűlésen aztán, eléggé sajátos, mondhatni csalárd körülmények között az új alapszabály éjszakába nyúló elfogadtatásával kezdetét is vette a szétszakadás, amely aztán 94-ben tetőződött be a járási és alapszervezetek sorozatos kiválásával és azzal, hogy Fodóval szemben Tóth Mihály nyerte el a parlamenti választások során az "egyetlen magyar képviselő" szimbolikusnak is számító státusát.

Ha őszintén minősíteném Fodó szereplését ezekben és az ezt követő ügyekben, az már mindenképpen kimerítené a kegyeletsértés fogalmát, így itt abba is hagyom a visszaemlékezést. Annál is inkább, mert utolsó éveiről szinte semmit sem tudok.

Bárhogy is: a kárpátaljai magyarság nehézsúlyú személyiségei közé tartozott, akinek a tévedései és vétkei is nagyformátumúak voltak. Én nem a későbbi politikust, hanem 1989 előtti kedves tanáromat és szellemi bátyámként tisztelt barátomat gyászolom benne.

Legyen számára könnyű a viski anyaföld.

5 ukrán

A belarusz fővárosban április 26-án a fehérorosz ellenzék Csernobili út (vagy Csernobil útján? vagy Csernobil útja – vajon mi lenne a szabatos fordítás?)  címmel engedélyezetlen felvonulást szervezett az elnöki hivatalnál, a rendőrség pedig őrizetbe vett 13 belarusz, 14 orosz és 5 ukrán állampolgárt. Amennyire követni tudtam az eseményeket, az orosz diplomácia azonnali kemény fellépésének köszönhetően az oroszokat szinte azonnal szabadon engedték, az ukránok azonban (alighanem saját érdekképviseleti szerveik késlekedése és határozatlansága miatt) csak napokkal később szabadultak, miután részben vagy egészében már letöltötték a 9-15 napi elzárást, amelyre 27-én reggen ítélte őket a bíróság. (Egyébként valamennyien az összukrán ifjúsági szervezet, a Nemzeti Szövetség  tagjai; négyüket 5-5 évre kitiltották Belaruszból.)

Amint a proUA.com és hotline.net.ua internetes lapokban olvastam, Minszkben aznap mintegy százan gyűltek össze az elnöki hivatalnál és petíciót akartak átadni a belarusz állami vezetésnek. A csernobili katasztrófa következményeinek felszámolását célzó hatékonyabb intézkedéseket követeltek. Orosz és ukrán zászlókat lobogtattak (néhány "ellenzéki tartalmú" transzparens is feltűnt), és azt skandálták, hogy "A ti szabadságotokért és a mi szabadságunkért", meg azt, hogy "Ma – Ukrajna; holnap – Belarusz". (A csernobili megmozdulásoknak már hagyománya is van a fehérorosz fővárosban: 1989 óta több alkalommal éles politikai tüntéssé nőtt a békés megemlékezés.)

Nos, bár még az USA részéről is aggodalmas nyilatkozat látott napvilágot, az incidens szerencsére nem fejlődött valódi diplomácia konfliktussá, az ukrán külügy ugyan sérelmezett, de nem követelt, és az Oroszországban és Ukrajnában zajló szimpátiatüntések sem váltak kezelhetetlenné. 9-én meg éppenséggel azt olvastam, hogy a Moszvában találkozó két elnök, Juscsenko és Lukasenko megvitatta az ügyet és az előbbi megbocsátott az utóbbinak, aki azt állította, nem tudott az ukrán állampolgárok letartóztatásáról.

Fejlemény tegnap: Ihor Huz, a Nemzeti Szövetség vezetője sajtókonferencián jelentette be, mindent megtesznek azért, hogy visszavonassák tagtársaik kiutasítását, és nemcsak a külügyminisztériumokig, hanem, ha kell, a hágai nemzetközi bíróságig is elviszik az ügyet. Ami pedig Lukasenko belarusz elnöknek azt a kijelentését illeti, hogy nem tudott az ukrán állampolgárok letartóztatásáról, azt nemes egyszerűséggel hazugságnak nevezte az demokrácia-párti ifjúsági mozgalom vezetője.