Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

pereg a Tejmozi

multikulti szövegjáték

Cseke Gábor folytatja a Színképben (Romániai Magyar Szó) multikulti szövegjátékom bemutatását:

„Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.”

Egy mondat a világ (2.)

„Nyelvközi” multikulturális szövegjáték

     Július 29-i bejegyzésnél szakítottuk félbe múlt heti mellékletünkben Balla D. Károly ungvári írónak a készülő, munkacímén Tejmozinak keresztelt, kollektív ihletésű virtuális novellájáról, illetve a szerzőség műhelykínjairól szóló munkanaplóját.
Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.
Augusztus 23. Előzetesen befejeztem a Tejmozit! Közel sem véglegesen. Tegnap és tegnapelőtt annyit végeztem, hogy a még be nem dolgozott 4 idézetnek találtam meg a helyét… Ma pedig megírtam a novella elég rövid, kb. másfél flekknyi végét. Még ezt is csiszolnom kell, főleg az utolsó bekezdéssel és a zárómondattal van gondom. Ugyan már bő egy hónappal ezelőtt kitaláltam, milyen képpel zárom majd a szöveget, most mégis féltucatnyi variációt elvetve keresem az igazi megoldást.
Augusztus 24. Ma egész nap a novella befejező szakaszán dolgoztam, a tegnapi változathoz képest csaknem kétszer hosszabb lett. Talán a megfelelő zárómondatokat is sikerült megírnom. De egyelőre nem gondolom teljesen véglegesnek.
Úgy döntöttem, hogy a teljes prózaművet betetéző és lezáró utolsó szakaszt (amelyben már nincsenek idézetek) külön nem hozom nyilvánosságra, hanem majd a teljes és végleges prózaművel együtt. Ez azonban még odébb van, mert mostantól az írás egészén, a teljes anyagot látva szeretnék dolgozni… mivel munka közben igen erősen befolyásoltak a beépítendő idézetek, így keletkezett néhány ellentmondás, és helyenként kicsit szétesőnek érzem a történetet is. A most következő utólagos szerkesztéssel igyekszem még egységesebbé, egybetartóbbá tenni az egészet… Ezeket az utólagos beavatkozásokat azonban nagy óvatossággal végzem, semmiképpen nem szeretném ugyanis túlírni, túlfogalmazni, túlcsiszolni a novellát: meg kell maradniuk benne mindazoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a munka sajátos formája, a vendégszövegek sokféleségéhez való igazodás adott.
Szeptember 14. Egy ideje már szándékosan halogatom a projektum lezárását: a zárórész beiktatatását, a teljes szöveg egybeszerkesztését, a végső csiszolásokat és a közzétételt. Mégpedig azért, mert tétova kísérletet tettem a szöveg előzetes, nyomtatott publikálására, és arra gondoltam, ennek esélyeit erősen rontanám, ha a neten hamarabb jelenne meg. Az egyik legelitebbnek számító, a modern irodalmat talán leginkább képviselő folyóiratot kínáltam meg a dologgal, arra számítva, hogy nem csupán a novellaszövegnek adnának helyet, hanem a játék teljes leírása – mint irodalmi ötlet és intertextuális akció – is érdekelné őket.”
(Mivel válasz kb. másfél hónapon át nem érkezett, bdk elbizonytalanodott. A munkanaplót így folytatja:)
„Ezt az egész munkát sokkal nagyobb teljesítménynek éreztem annál, semhogy az én kis marginális honlapom keretei között maradjon. Egyben – bevallom – piszkálta a csőrömet az is, hogy a havonta feltett 4 (önmagában is novellányi terjedelmű) szövegem sem játékostársaimból, sem olvasóimból nem váltott ki semmilyen érdemleges reakciót (a nagyon kevés kivételtől eltekintve: nekik külön köszönet).
Nem tudom, próbált-e már valaki idegen szerzőtől származó, kész, olykor nagyon összetett, grammatikailag erősen megformált, érezhetően egy-egy novella funkcionális részéből kiemelt mondatokat saját szövegébe úgy beépíteni, hogy ne lehessen észrevenni sem az illesztés helyét, sem az idegen anyagot. Ez nagyon nehéz!…
A néhány maradék citátum beépítését és egyes utómunkákat már kisebb lelkesedéssel végeztem, és az ötödik közleményről tudósító levélben jeleztem is a kollégáknak, hogy bánt visszajelzésük elmaradása. Erre a nyilvánvaló provokációira is talán ha hárman vagy négyen reagáltak. (Gergely Tamás ekkor kért tőlem interjút, Kalász István meg kis jegyzetet írt arról, hogy az ő küldeményeire sem reagálnak a szerkesztőségek.) Mindez, bevallom, kedvemet szegte, és továbbra is halogattam az akció lezárását.”
Ez után történt, hogy bdk-tól novellát kért egy budapesti folyóirat, de a terjedelmet maximum 20 oldalban határozta meg. A Tejmozi akkori változata ennek a duplája volt… Mit tehetett bdk?
„Egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Kétnapnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal tömörebb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartottam tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végére odabiggyesztettem a közel 30 prózaműnek a címét és szerzőjüknek, valamint a végül kihagyott mondatok fordítójának a nevét.”
A folyóirat végül elállt a megjelentetéstől, és inkább bdk közéleti naplóját kezdte közölni. Az író ekkor újabb szerkesztőséget keresett meg munkájával, de itt sem járt sikerrel. Végül egy, a hagyományos irodalmi értékek iránt elkötelezett harmadik folyóirat elfogadta közlésre ezt a redukált verziót (valamelyik tavaszi számukban fog napvilágot látni).
A szerző menet közben véleményt kért Rácz Pétertől (költő, esszéista, műfordító), aki lekéste a vendégmondatok beküldésére kiírt határidőt, ám becsületesen eleget tett a felkérésnek. Az író nagy bánatára csak ez az egyetlen kritikai reagálás született mostanig, immár nem a vállalkozással, inkább a teljesítménnyel kapcsolatban. Ebben a kritikus bdk vállalkozását kissé a robinsoni „szigetépítés”, élet-átmentés analógiájának érzi, hiszen Defoe hősének is a tengerbe nem veszett, véletlenszerűen megmaradt hulladékokból kellett magának életkeretet emelnie.
Jövő heti mellékletünkben, mielőtt nekilátnánk a Tejmozi folytatásos közlésének, a Rácz-féle kritikából tallózunk, illetve Gergely Tamás interjújának is helyet adunk.      

     (folytatjuk)

CSEKE GÁBOR

    (megjelent: Romániai Magyar Szó; Színkép. 2005. jan. 29.) 

Ukrajnáról – oroszul

Tegnap az MTV1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: kijevi helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház két pátriárkája is. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

*

Ma már csak jó napom lehet: ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszé-kötetem kiadásáról szóló szerződést. Beteges pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

A napokban írtam arról, hogy és mint haladok a munkámmal, s hogy egy másik kiadónál két éve miként estem pofára ugyanennek a kötetnek az elődjével (címe azóta nem változott: Félmúlt, féljelen, féljövő). Akkor, a szerint a már aláírt szerződés szerint azonnal milliomos lettem volna – sajnos nem dollárban és nem is forintban, hanem lejben. A honorárium összege átszámítva elég szerény lett volna – de a tény, hogy a nagy múltú, rangos Kriterion gondozza a könyvemet, no meg a kisebbségi szolidaritás és a satöbbi körülmények elfogadhatóvá tették a feltételeket. Most, ennél a Bp-i kiadónál, amelynél nyár óta hevert az anyagom és csak január közepén kaptam értesítést szándékukról, hogy kiadnák, másra számítottam: ha nem is magas, de tisztességes honorra. Mégis csak: a legjobb nem-szépirodalmi írásaim az elmúlt 6 évből, a terjedelem kb. 10 szerzői ív; nagyon szerényen számítva is, mondjuk, néhány havi Mo-i minimálbért saccoltam. Ehhez képest a szerződésben 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. No, hát ezt talán mégsem…

Hiába, így van ez. Nem jöhet össze minden egyszerre. Amilyen szépen végre biztosnak látszik a regényem kiadása a Pro Pannoniánál (8 évi sikertelenség után!) és amilyen kellemesen alakul együttműködésem a Cyberbooks-szal nemcsak a mostani e-bookom, hanem a távlatos ügyekben is – annyira kedvezőtlenül alakult ez a harmadik dolog. A szerződés tegnapi kézhez vételétől kezdve nagyon nyomasztott ez a döntési kényszer, aludni is alig tudtam, aztán ahogy ma délelőtt véglegesítettem magamban, hogy úrrá leszek a 100 tiszteletpéldány iránti, egyébként olthatatlannak tűnő sóvárgásomon, megkönnyebbültem, és a lemondó levél elküldése után egészen felszabadultam.

*

Egy másik, a maihoz hasonlóan álmatlan éjszakámon kitaláltam, mivel fogom kezdeni (ha, mint tervezem, rövidesen elkezdem) egy vagy inkább több könyvnyi terjedelmű önéletrajzi írásomat. Nem, nem a gyerekkorommal. Oda én még nem jutottam vissza. Az még egyáltalán nem tudatosult, nem „elemződött” és nem „dolgozódott fel” általam, ami 14-15 éves korom előtt történt velem, de még az is csak eléggé haloványan, ami ekkoriban. Jószerével inkább csak 17-18 éves koromtól „tudok magamról”, az ekkori világlátásomat, nézeteimet, gondolkodásomat már vissza tudom idézni. Az utólag élesebben tudatosult korszakom pedig még ennél is későbbi, 21 éves korom körüli. Nagyjából ekkortól érzek folytonosságot önmagamban; ami korábban történt, változott bennem, azt inkább csak különálló epizódokban tudom megragadni. Nos, egy ilyen 17 éves kori epizóddal gondolom elindíthatónak az „önéletírásomat”. Soha még ilyesmivel nem próbálkoztam, pláne úgy nem, hogy egy összefüggő nagyobb szöveg konstrukciója lebegjen a szemem előtt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megyek magammal. Ha siekrülni fog, akkor leginkább azért, mert az utóbbi időben már magamra sokkal kíváncsibb vagyok, mint a külvilágra. (Jó úton a bedilizés felé?)


x: szamizdat könyvkiadás, irodalom

 

Meghalt a király – éljen a hetman

Hír: Juscsenkót még mai hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra.

Comment: Többször elmeséltem és párszor le is írtam, de e hír indokolja, hogy újra és minden eddiginél érvényesebben felidézzem szép emlékű idősebb Vereckey Béla mondását az első szabad ukrajnai elnökválasztás idejéről, amikor is magyar ember létére a harmadik féldeci után, talán szolyvai szomszédaival és barátaival azonosulva, ruszin öntudatra ébredt és a következő bölcs nyilatkozatra ragadtatta magát: „Nem mindegy nekünk, kárpáti ruszinoknak, hogy kit választanak atamánná a doni kozákok?!”

Hír: Gajdos István, az UMDSZ elnöke a (Juscsenkó-ellenes) szocdemek frakciójából átült a (második választási forduló előtt már Juscsenkó mellé álló) szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – a kárpátaljai magyarság érdekében.

Comment 1: Meghalt a király, éljen a király. Vagyis a hetman.

Comment 2: Hofi anyósa ezt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját”.

Hír: „Kőszeghy családja már hónapokkal korábban Kanadába utazott, s információink szerint a főszerkesztő útlevelében is ott lapul a kanadai beutazási vízum.” (Kárpátalja, 2005. jan. 21)

Kőszeghy részéről a KISzóban egyelőre: NO COMMENT.

*

Elmaradtam a naplómmal… De hát az ember vagy dolgozik, vagy naplódzik… Most hálistennek (egy kivételével) nagyon kellemes írni, összeállítani, szerkeszteni, olvasni, választani, webelni, megválaszolni való dolgaim akadtak. Próbálok haladni sorjában.

Mika Robi a papirusz.hu honlapján nagyon kedves cikket írt rólunk, és egy kis reklámot is csinált az oldalainknak – köszönet érte.

Megjott a Holmi első ez idei száma, benne két komoly kritika Éva könyvéről (különösen a Nagy Andrásé ás mélyre). Sajnos a Holminak nincs honlapja (bár talán lesz), így még belinkelni sem tudom a recenziókat, pedig a teljes szöveget is szeretném feltenni Éva megfelelő oldalára. Megpróbálom elkérni a szerkesztőségtől.

Elindult a Színképben (Romániai Magyar Szó) a Tejmozi! Pontosabban az „egymondatos” projektumomat és a teljes prózaművet bemutató sorozat. Jó pár héten át menni fog (szombatonként), és abban egyeztem meg Cseke Gábor szerkesztővel (ő jegyzi az összeállítást), hogy szimultán közlésben nálam is megjelennek az egyes részek. A sorozat kedvéért persze nemcsak új oldalakat kellett készítenem, hanem a Pánsípon és az adott interakción belüli menük is elégteleneknek bizonyultak, így aztán elég rendesen átszabtam az alrendszert, úgy hogy a Pánsíp és a Kettenklub címoldalán is kint legyenek a friss linkek. A sorozat első közleményét LÁSD. (link javítva, 2016)

Szapora levélváltások Pálnagy Lászlóval. Miután az egymás iránti egyre nagyobb szimpátiával és bizalommal variálgattuk a Cyberbooks Kiadóval való együttműködésem lehetőségeit, mostanra eljutottunk a megállapodások megkötéséig. Az e-book-sorozat ügye már biztosnak látszik, tegnap 10 változatból (!) kiválasztottam a nekem legjobban tetsző borítótervet is, és miután kértem egy kis módosítást, még mindig két verzió adódott. Kölcsönös egyetértésben e mellett maradtunk:

Holnap kapom a teljes anyagot véglegesítésre. A digitális kiadvány e-book-áruházi forgalomba kerül, és CD-n is megjelenik. Hát ilyen könyvem is lesz már… Talán ennél is fontosabb: őszre egy eddig általam nem próbált műfajú hagyományos (nyomtatott) könyv lehetősége is felmerült. Egyetlen „hátránya”, hogy meg is kell írnom….

Másutt tervezett új esszékötetem végleges összeállításán is dolgoztam. Összeütöttem egy rövideke előszót, és a 2003-as indító tanulmányt próbáltam aktuálisra átírni; egyelőre nem túl sok sikerrel. Ez a másik kiadó is most már hivatalosan értesített a szándékáról és hó végéig kérik a kéziratot (hogy pályázgassanak vele). Ennek persze nagyon örülök, de sokkal többet erről nem akarok írni (és szándékosan nem nevezem meg ezt a könyves műhelyt), mert két éve egyszer már elkiabáltam a dolgot a Kriterionnal, akkor még a tervezett tartalomjegyzéket és saját borító-tervemet is közzétettem, eljutottunk a hivatalos szerződésig, sőt, már valami támogatási összeget is szerzett a főszerkesztő – aztán, talán a saját hírverésemnek is „köszönhetően”, itthoni jóakaróm megfúrta a kiadóigazgatónál azzal, hogy „mindenféle aljasságok” vannak a kéziratban. Nos, ezek számát szaporítom most az azóta keletkezett esszéim, publicisztikáim beválogatásával.

Amit pedig fölöslegesen (de lóhalálában) csináltam: csak most bukkantam rá egy napokon belül lejáró komoly pályázatra, és megpróbáltam idejében elkészülni űrlapokkal, mellékletekkel, minden benyújtandóval. Meg is lettem vele, csak épp az eljuttatását nem tudtam megoldani, ugyanis előzőleg egy Mo-i intézményt is meg kellene járnia, mielőtt a célhelyre érkezik, ez pedig csak úgy lett volna lehetséges, ha megbízható futárposta is adódik. Egyetlen telefonhívást ugyan megeresztettem ennek érdekében (ez nem jött be), de aztán tovább nem erőltettem magam, valahogy a kedvem is elment tőle hirtelen. Persze azonnal meg is ideologizáltam a dolgot a magam számára, előszedve egy régóta vallott elvemet: az ember olykor az elszalasztott lehetőségeknek köszönheti boldogságát.

A zaporozsjei kozákok gratuláló táviratot írnak Juscsenkónak


Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Tolószék-premier

Ez én lennékTegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is. — (elévült linkek utólag törölve – 2016)

Meg-meglódulni látszanak a hosszú hónapokra leülő ügyek is. A kiadói műhely, amelynek még a nyáron benyújtottam új esszéket tartalmazó „Félmúlt, féljelen, féljövő” című könyvem tervezetét (és eddig nem nyilatkozott), most, úgy fest, elkötelezi magát a kiadás mellett, de a szokásos módon ehhez igyekszik pályázati támogatást is elnyerni, így megsürgetett: január végéig nyújtsam be a komlett kéziratot. Ennek semmi akadálya, az anyag már 2003-ban készen volt, amikor is a Kriterionnál itthoni jóakaróm megfúrta. Persze most majd beleteszem a legújabbjaimat és kiveszek párat a régebbiek közül, így talán egységesebb, erősebb lesz a remélt kötet. Az az igazság, hogy ritkán árt meg egy efféle válogatásnak, ha egy-két évig elfekszik a szerzőnél… Milyen jól jártam volna, ha pl. első verseskötetemet is megfúrja valaki 79-ben…

Csernicskó István látogatása (Fábián „Zolika” kíséretében, akit utoljára kisgyerekként láttam). Lizanecnél járt a szomszédban, beugrott, hozott egy-egy példányt Anikóval közösen írt két legutóbbi könyvükből. Az újabbikban örömmel fedeztem fel Istvánnak azt az írását (pontosabban annak egy továbbfejlesztette változatát), amelyet eredetileg internetes konferenciánkra készített előadásként (lásd), erre utal is egy jegyzetben. (De megjelent benne az a közös tanulmányuk is, amelyet én válogattam bele az Irodalmi Jelenben közreadott összeállításba: lásd). Hiúságomat persze az is meglegyezte, hogy itt-ott felbukkan a nevem az irodalomjegyzékben. [Beregszászi Anikó és Csernicskó István: …itt mennyit ér a szó? – Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról.] Egy kicsit végre beszélgetni is tudtunk.

Tegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is.


Bárdi Nándorral


A hallgatók egy része, az első sorban Temető Krisztina


Kérem, a kárpátaljai magyar irodalommal az a helyzet, hogy…


Az UngParty Főbejárata – falnyi méretben

Beregszászban

Tegnap eléggé kellemes volt a beregszászi találkozó. Bár abban állapodtam meg Bárdi Nándorral, hogy majd valamiféle beszélgetést folytatunk az előre egyeztetett témákról, végül mégis inkább előadás-szerű lett a szereplésem, több mint két órán keresztül nyomtam a szöveget a nagyrészt ifjú pedagógusokból és diákokból álló hallgatóságnak. Idehaza elég sokáig mérlegeltem, vajon célszerű-e ezeket a kényes kérdéseket (a „szovjet magyar” mentalitás szerepe művelődési életünk kialakulásában; a Forrás; az én kivonulásom a közéletből…) részleteznem, avagy inkább burkoljam a véleményemet altalános, inkább elvi, semmint konkrét helyzeteket és személyeket érintő fejtegetésbe. Végül aztán úgy döntöttem, miért kellene a képzésben részt vevő kárpátaljai fiatalok előtt kevésbé szókimondónak mutatkoznom, mint írásaimban, miért, ki előtt kellene óvatoskodnom: ha ez a téma, hát ne kerülgessük. Így hát ugyanazokat a meglátásaimat mondtam, mint amiket az utóbbi években megírtam. Aztán az utolsó harmadban áttérhettem honlapom bemutatására: a projektor mozivászon-méretben vetítette ki az oldalaimat, meglepő volt ekkorának látni.

Az előadás után többen is dedikáltatták velem a magukkal hozott könyveimet; ezen egy kicsit meg is lepődtem, de persze jólesett.

Ezek után még a szervezőkkel ebédelni mentünk négyesben (Bárdi Nándor, Papp Z. Attila, Éva, én) és nagyon jóízűt beszélgettünk. Nándi még irodalmi „titkomba” is belekérdezett: egy novellám olvastán a szereplőkben valós személyeket vélt felfedezni. Nem teljesen véletlenül.

Finomat ettünk; Éva töltött pulykamellet, én sült pontyot. A halételekkel óvatos vagyok, és elég gyakran megzavarja az élvezetemet a jellegzetes „pocsolyaíz”, amit a tóban tenyészett friss halakon és a fagyasztott tengerieken egyaránt érezni szoktam. Picit tartottam hát a beregszászi pontytól, de kifogástalan volt, remekül ízesítették és átsütötték.

*

Elkészítettem a Mozgónak a decemberi-januári naplót. Remélhetőleg ezúttal nem marad ki… Az archívum rendezésében pedig eljutottam a szerzőkig; nagyjából abécé-sorrendben haladok, de azokat veszem előbbre, akiknek az anyaga amúgy is összefüggőbb, illetve több alagységnek (Pánsíp, Szalon) is részét képezik.

Száznál is több szerzőtől publikáltam anyagokat az elmúlt bő négy évben, így ha 2-3 naponta eggyel elkészülök… Bikácsy Gergely után most Bagu Laci anyagait vettem sorra, és belinkeltem a legutóbbi kötetét (ezt digitális könyvként azon frissében feltettem annak idején), illetve az erről írt recenziómat; utóbbit egyben elhelyeztem személyes irattáramban a Kettenklub rendszerében. Lásd (javított link – 2016): Istenhez hanyatló árnyékszéken avagy Afrika bennünk van.

Fodor András emlékezete

Fodor András

Emlékezés Fodor Andrásra

A minap ebéd közben emlegettük, talán ezért kívántam meg, hogy valamit olvassak Fodor Andrástól. Meg az is érdekelt, vajon mi van tőle/róla a neten. Emlékeztem rá, hogy 97-ben halt meg (az évi naplómban még említem), tehát akkor, amikor Mo-n az internet még csak kezdett általánosan elterjedtté válni. Meglepetésemre ennek ellenére a Google hét és fél ezernél több találatot jelzett; ám azonnal rá kellett jönnöm, hogy ezek döntő többsége nem azt a Fodor Andrást találta meg.

Hát igen, nem tartozik a ritka nevek közé. Az első 5 találat mégis jó helyre vezetett. A legelső mindjárt a fonyódi könyvtárba: egy külön oldalon, mint „jeles fonyódi”-ról adnak róla rövid ismertetést (nem itt született és élt, de nővéreinél sokat időzött, meghalni is ide jött), látható továbbá a házuk falán elhelyezett emléktábla és olvasható a Kortárs búcsú-számának tartalomjegyzéke (a link nem működik). (Magának a könyvtárnak a honlapja igen primitív.) A második találat érdekes módon egy holland nyelvű életrajzi ismertetés – András Fodor: Hongaars dichter en essayschrijver – néhány kapcsolódó oldallal. A harmadik találat Vekerdi László recenziója Fodor András A hetvenes évek c. naplójáról. És csak a negyedik találat az első Fodor-mű: utolsó naplójegyzetei a Kortárs egyik 99-es számából. No, ezt el is olvastam, helyenként élvezettel, helyenként értetlenül vagy furcsállkodva (pl. a maga támasztotta versírói penzumon, az elszántságon, amellyel szerintem ezt a műfajt nem lehet művelni…). Számomra külön érdekessége a 97-es májusi-júniusi naplónak, hogy említi benne a júniusi Ünnepi Könyvhét rendezvényeit (eléggé kelletlenül és sértetten vett részt rajtuk), s hogy megfordult a Vörösmarty téren is. Én úgy emlékszem, ott és akkor találkoztam vele utoljára: Lator Lászlóval jöttek szembe ketten. Nagyon megörültem nekik, s talán azt mondtam: már azért is érdemes volt Bp-re felutazni, hogy az ember egyszerre találkozhasson két ilyen kedves atyai jó barátjával. (Ő persze nem említi az epizódot, nyilván százakkal futott össze a téren, csak néhányukat nevezi néven; olyanokat is, akiket igyekezett elkerülni vagy akik nem vettek róla tudomást.) Az ötödik találat egy későbbi negatív szakmai reagálás éppen erre a naplóra. A hatodik találatra megnyíló oldalon már az 1976-ban született madármegfigyelő Fodor András adatait találtam. A következők vegyesen vittek vagy a költő, vagy egy plébános, vagy egy genetikus nevéhez. A sok említés között alig akadnak eredeti Fodor-szövegek és csak elég hosszú keresgélés után sikerült verset is találnom (folyóiratok honlapjain jöttek be). No, nézzük a Digitális Irodalmi Akadémiát, gondoltam. Kossuth-díja ellenére Fodor András nem tagja, nincs tőle semmi. Nézzük a Magyar Elektronikus könyvtárat. Találatok száma a Fodor András névre: 0.

Ezek után, bár tudtam, hogy hiába teszem, beütöttem egyik versének pár kulcsszavát. Persze semmi. No, ekkor gondoltam arra, hogy én ide a naplómba bizony begépelném ezt a verset (bevallom, az egyetlent, amelynek sorai megragadtak bennem; de az nem az ő költészetét, hanem az én memóriámat minősíti).

[Itt, ezen az oldalon most már jó sokszor előfordul Fodor András neve, elvben 3-4 nap múlva már benne lesz ez a weblap is a Google-találatok között – vajon hanyadik helyre sikerül felkerülnöm? Tekintsük ezt egyben kísérletnek is…]

Évát megkértem, hozná ide a vonatkozó kötetet, kellene nekem belőle egy vers. Melyik? Erre „belegépeltem” Évába a kulcsszavakat – és 3 perc múlva hozta a 665. oldalnál felütött Pünkösdi hírnök c. vaskos könyvet.

Akkor hát hadd emlékezzem ezzel a verssel Bandi bátyámra (talán nem fontoskodó bizalmaskodás így neveznem; mindig ekként szólítottam életében, s ha más nem, 1989-ben nekem ajándékozott kötetének dedikációja – „testvéri szeretettel” is felhatalmaz erre.

Tehát:

Fodor András:

SÜVÍT MINDENFELŐL

Elmennek sorba
kikre felesküdtünk,
keseredik bennünk az ifjúság.
Hátra ne fordulj, jobb nem tudni róla,
az utóvéd hogy adja meg magát.

Kipróbáltuk titkát
a végtelennek,
süvít mindenfelől az űr szele,
beöltöztünk a forgandó szabadság
tilalmas szeszélyeibe;

húzzuk, fogjuk
csimpeszkedőn a múlás
iramló ballonkötegét…
Míg lábunk U-szöge a földre
tapasztja, tán miénk marad az ég,

s magasztos
hazugságba, kínba
vergődve, lesz ki még próbálkozik:
kivédeni a lélek ütközőin
bukásunk karamboljait.

…Ungváron találkoztunk először, talán 86-ban. Hivatalosan érkezett, mint az írószövetség alelnöke. Pár kényelmetlen kérdést is feltett, úgy rémlik, a tiszteletére sebtében összehívott találkozón a KISzó szerkesztőségében – (a Forrásra kérdezett rá – emlékszem apám zavarára…), de alapjában a segítő szándék, a kapcsolatfelvétel fontosságába vetett hit sugárzott belőle. Ettől kezdve haláláig egyik legfontosabb szószólónk, mentorunk, tekintélyes segítőnk volt a Mo-i szakmai és intézményi körökben. (Itteni tartózkodásának emlékét őrzi egy vele készített kis interjúm – vagy róla készült portrém? – amelynek apropóját akkor kapott Puskin-díja képezte. Jut eszembe: talán Ungvárra is ennek okán került – Moszkvából jövet?)

Egy évtizeden át több levelet váltottunk (talán ideje lenne előkeresni őket). Amikor pedig 89-ben lapalapítási terveim voltak, elsőként állt a kezdeményezés mellé, és az első támogatási összeget is ő szerezte meg számunkra egy akkori bank művészeti alapítványának elnökeként. „Természetesen” tagja volt a társadalmi szerkesztő bizottságunknak, mindig magunk mögött tudhattuk támogatását.

Még egy emlék. Szokása volt, hogy az Astoria Szálló halljába adott találkozót (talán zenei elkötelezettsége miatt – akkoriban mindig innen közvetítették a Játék és muzsika c. rádiós vetélkedő élő adásait). Egyszer, amikor ott ücsörögtünk, teázgattunk és beszélgettünk (hármasban Évával), egyszer csak majdnem felkiáltott: ott megy Nemes Nagy Ágnes. És valóban: a hall utcára néző kirakatai előtt láttuk az egyenes tartású, még idősen is szép nőt elhaladni. (Vele soha nem adatott szerencsém találkozni; csupán akkor egyszer láttam közelről, akkor is üveg mögül.)

A lenti dedikáció történetére már nem emlékszem. A sorok tanúsága szerint Keszthelyen voltunk együtt a Berzsenyi Társaság rendezvényén. De hogy én ott verseket mondtam volna??

Amire idézőjelben utal: az én neki ajánlott versem címe. Talán indokolt, hogy ezúttal ezzel szaporítsam digitális irattáramat.  Legyen így teljes az emlékezés.


Balla D. Károly

Az egyetlen idő

Fodor Andrásnak

Innen már tisztán látszik: még most is
indulni volna könnyebb. Batyudba
tenni ama hamuban sültet, s fü-
työrészve nekivágni. Átkelni
az Üveghegyen. Óperencián. És
szerencsédet megkísértve, bízva,
veszélyek villáma alá beállni.
Menni volna könnyebb. Magadra öl-
teni pikareszkek esőben át-
ázott, napon kiszikkadt köpenyét,
és hinni: sosem lesz végállomás,
csak pihenői vannak a messze
tartó útnak, amelyen elkísér
majd kóbor eb, elvert, hontalan veréb.
Elmenni volna könnyebb. De megköt
egy rög. Egy dal (amely imának har-
sány, indulónak halk). Egy kezedben
maradt simogatás. Halántékod
mögött a metronóm: az egyetlen
idő. Botod leszúrva maradsz. Vár
a hűség: nászi ágy. Roppant katafalk.

(1989)

pánspermium

Felújítottam a csaknem egy esztendeje megvaszakadt lexikonjátékunkat.  Jobb címszót nem is találhattam volna az újra kezdéshez, mint ezt: pánspermium.

Pénteken késő este nagyon szép filmet láttam. Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá! – DunaTV. Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film most nagyon mélyen megérintett. Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, mint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet abszraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. Beszélj hozzá!) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetelen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene közben a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – ömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság, ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben. De ez után a film után Évának még másnap reggel sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

Sajnos nem állíthatom magamról, hogy módszeres és tudatos filmnéző, pláne mozibubus lennék. Úgy kezdek filmet nézni, hogy semmit sem tudok a rendezőről, nincs a fejemben a filmográfiája, nem ismerem munkáinak a szakmai fogadtatását, közönségsikerét, díjait, nem olvastam a nyilatkozatait, gőzöm sincs ars poeticájáról. Valaha régen kicsit másképp volt, rendszeresen olvastam a Filmvilágot, és ha Pestre utaztam, programszerűen ültem be a mozikba, hogy heti 15-20 filmmel a fejemben térjek haza (Tarkovszkij-sorozat a Tabánban! Bunuelek, Greenewayek a Művészben! Antonionik a Metróban, Kossuthban!). Eleinte magamban, később már Évával is. De csak addig, amíg szórakozni, és nem dolgainkat intézni jártunk Mo-ra. Aztán az alapítványi, kiadói, könyvterjesztői (no meg írói) ügyeink miatt megritkultak a mozizásaink. De közrejátszott az is, hogy először éppen akkor törték fel és rabolták ki a kocsinkat, amikor egy új magyar filmet néztünk meg. Mire az ügyeinket leépítettem, az én nehézkességem lett a legfőbb akadály.

A sok évvel ezelőtt céltudatosság helyett azóta (ebben is) sokkal inkább „esetleges és élménycentrikus” lettem, azt nézem, ami éppen adódik – és a még oly fontos háttér-információk se nagyon érdekelnek. Ha mégis, akkor inkább utólag nézek utána (így tudtam meg pl., hogy a nagyon csúnya balettoktató szerepét Geraldine Chaplin játszotta – naná, hogy nem ismertem fel). A rövidke ismertetéseken kívül elolvastam vagy 5 komolyabb kritikát is a filmről, s megtudtam, hogy a szakma krémje voltaképp inkább fanyalgott a filmen s nem fukarkodott a negatív jelzőkben. Orsós László Jakab szerint pl. a film nem szól semmiről, Báron György szerint pedig enyhén giccsbe hajlik. Előbbinek az ellenkezőjét gondolom: ez a komlex művészetet megcélzó totális film, és szememben igenis alkalmasnak mutatkozott az életegész megragadására. Utóbbi megjegyzésről meg azt gondolom, a Beszélj hozzá! épp abban zseniális, hogy a magukat kínáló szép banalitásokat – ha tetszik: giccses helyzeteket – a rendező át tudta hatni igazi művészi erővel, vizuális poézissel. Ha ez a film giccs, akkor giccs ez is:

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

(S mint ahogy ezeket a sorokat sem önmagukban, hanem az Óda egészében kell nézni, ugyanígy a film egy-egy érzelmesebb jelenetét is – szó se róla, vannak ilyenek! – a műegész poétikus teljességében kell szemlélni.)

A filmkritikákat és műélvezetet illetően tehát, azt hiszem, inkább megmaradok élményközpontú tudatlanságomban.

*

Már napokkal korábban megjelent az a Bárdi Nándorral készített hosszú interjú, amelynek a címét tőlem kölcsönözte, s erre utal is a lábjegyzetben – de én csak most bukkantam rá és olvastam el a Transindexen. Lásd. Úgy gondoltam, jó alkalom, hogy személyes digitális irattáramat most épp a hivatkozott esszémmel gyarapítsam. Lásd: A mumus és a kék madár.

*

Tegnap újraindítottam identifikciós lexikonjátékunkat ezzel a felhívással. Mára az első definíció is megérkezett a pánspermium fogalmára: lásd (az elavult linkeket töröltem, 2016)

 

Ukrajna-szoftver?

ukrajna_2Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt ugyan továbbra is így gondolom, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj – gondolom tovább – , hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem teljesen újraírni kellene.

A Korunk utolsó tavalyi számában (2004/12) Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk „kemény” megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén („conditio humana”) futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár – ezt már én mondom: – egyfajta javítócsomagok révén módosítható az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: „…a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen.”

Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan „az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció” kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt ugyan továbbra is így gondolom, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj – gondolom tovább – , hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem teljesen újraírni kellene.

*

A mai Népszabiban megjelent Eörsi István cikke, amelynek végén az enyémet is említi. Elküldte egy újabb írását is, azt még nem tudtam elolvasni.

*

Nem írtam még arról, hogy Judit is, és a lánya is blogot indított nemrégiben: Berlin felett az ég, illetve Nabelshow. Zsófi épp Pétervárra készül, hosszabb ösztöndíjas időszakra – készülődései máris nyomon követhetők.

*

Jó pár napi munkával Kettenklub-kompatibilissá tettem csaknem egy esztendeje megszakadt identifikciós játékunk oldalait: LÁSD. Most, hogy újraolvastam az összes meghatározást, úgy találtam, rengeteg ötletet tettek bele szerző- és játékostársaim, csak köszönet és hála illeti őket. Talán már a jövő héten újraindítom az interakciót.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.