Az író hőmérő, amelyet a nemzet seggébe dugnak

Nagy Pali könyve. Még olvasásakor idézni akartam belőle ezeket a sorokat:

»A vátesz, a próféta: a magyar irodalom legellenszenvesebb figurája. „Népét szolgálja” és nem az irodalmat. Népben, nemzetben gondolkodik ahelyett, hogy jelzőben és határozóban gondolkodnék. Az „igazi” magyar író hőmérő, amelyet a beteg nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Így válik az író egészsége a nemzet egészségének fokmérőjévé.

A „Magyar Írók I. Világtalálkozója” – hangzatos című – összejövetelen, 1991 augusztusában, Keszthelyen, a fentieket kicsit bővebben is kifejtettem. „Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való gondolkodásunkban továbbra is tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó utilitárius szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak szolgálnia kell, ’hasznosnak’ kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a szolgálat a legnemesebb cél érdekében kívántatik meg, ha a haszon élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót, a művészt a művészi szféra önállóságának feladatára kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet sajátos szempontjai alig-alig érvényesülnek; helyette egyrészt az általános szellemi szféra sokszor konzervatív és pedagogikus szempontja, másrészt a társadalmi szféra irodalomtól, művészettől messze álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt irodalom és művészet lehet egy közösség igazi hasznára.[…]”«

*

Röviden, vegyesen: Szűgyi Zoli értesítése: megjelent a VárUcca, benne tanulmányszerűségem. • A Magyarság-Online főszerkesztő-asszonya együttműködést javasolt, még nem tudom, mit kezdjek az ajánlattal. • Balogh István igen kedves szöveget publikált a zEtnán, és engem is, mint virtuális végszomszédját, megidézett benne. Ezúton köszönöm. • Révész Sándor a Népszabadságtól: nem írnék-e valamit a Gajdos-jelenségről, „a magyar »szkizmáról«”. • Szőllősy Tibi a szélsőjobbos Nyugati Magyarságban (amelyet valami rejtélyes okból továbbra is küld nekem a szerkesztőség) Penckófer kötetéről azt írja, hogy „irodalomtörténeti bestseller”. • Okt. 1-től az ungvári rtv magyar adásainak új főszerkesztője: Horváth Sanyi. Erről ő maga számol be 3 db engedtessék meg-et sorakoztató jegyzetében. Ma egyébként – más ügyben – egy munkatársukkal beszéltem; szerkesztőségük enyhén szólva furcsállja-nehezményezi, hogy politikai nyomásra külsős főnököt tettek föléjük (ilyen utoljára a régi rendszerben történt), de bízik abban, hogy azért jól tudnak majd együtt dolgozni, HS előzetes nyilatkozatai legalábbis erre a reményre jogosítanak. A Kárpátalja azonban aggodalmaskodik válaszcikkében. • Elkezdődött a konferencia Székesfehérváron, amelynek virtuális előadója vagyok. • Éva a minap bevitte a Kárpáti Kiadóba Apu könyvének a korrektúráját; az igazgató nagyon jó benyomást tett rá; eldicsekedett új kiadványaikkal is (Éva szerint elég borzalmasak), és megismételte, amit Apuval már üzent: tőlünk is kéziratot várna. • Vagy másfél év óta először, újra MÉKK-hírlevelet kaptam Dupkától. Bizonyára tévedésből. • A hét végén és még hétfőn is botrányosan rossz volt a net, kifelé valami blokkolta a forgalmat (levél, feltöltés), de a honlapok is alig jöttek. Tegnaptól újra olyan, mint korábban. • Apuék vasárnaptól Baján, Bátyu vitte át őket, két hét múlva hozza haza. • Kolossal cseten, levélben tartjuk a kapcsolatot, Csönge pénteken utazik Tatára.

*

Hét végén találkoztam az Alkarpatraz fiataljaival, de ezúttal is kurtábbra sikerült a találkozó, mint szerettem volna. Örültek a reagálásoknak (kinyomtatva adtam át nekik, ami nagyrészt levelekben érkezett + fórumbejegyzések), de valahogy úgy éreztem, elégedetlenek a honlappal, bár ezt nem mondták. Amikor rákérdeztem, mi a baj, vállukat vonogatták.

Tegnap aztán felhívtam Dórát, lelkesen beolvastam a részükre érkezett meghívás szövegét. Hangján úgy hallottam, ez komolyan felvillanyozta. Megbeszéltük, felteszem honlapjukra (megtörtént). Az nagyon meglepte, hogy a Nyálázati felhívásra írás érkezett. Ez komoly? – kérdezte elhűlve. Csak annyira, mint maga a felhívás, nyugtattam meg. Akkor tegyem fel azt is, rendelkezett, főszerkesztőhöz illően.

Ma Elemér hívott fel, sikerült az egyetemen megnéznie a honlapjukat, remekül megoldottam az aktuális (lapszámon kívüli) anyagok belinkelését, mondta. Ez jószerével az első elismerés, amit kaptam tőlük…

*

Folyik a parlamenti vita Gyurcsányról és a programjáról. Reggel megnéztem a tévében az expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ’demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ’hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ’akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.

szepszis és szkepszis

Napok óta megint a Szembesüléssel kínlódom. Újra reménytelenül rossznak, torzszülöttnek látom ezt a regényt. Teljesen beteges dolog, hogy a 96-97-ben egyszer már készre írt szöveget azóta háromszor-négyszer teljesen átdolgoztam (évek teltek a kiadói kudarcok között, és amikor egy-egy új kiadónak benyújtottam, előtte mindig átírtam, tavaly-tavalyelőtt szinte teljesen). A mostani törzsszövegnek nagyjából a kétharmada azonban lényegében mégis 96-ben keletkezett, kihagyni nem tudom, mert a regény gerincét képezi, átírni se nagyon lehet, mert akkor valami mássá válik az egész Szembesülés. Így hát toldozgatom-foldozgatom az anyagot, beleírok a régi részekbe és húzok belőlük, új részeket tapasztok hozzájuk, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy rossz a regény, én is egyre jobban belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Ennél elkeserítőbbnek már csak a kárpátaljai „magyar ügyet” látom. Amit most a két szervezet vezetői művelnek, az már nem súrolja az ön- és közveszélyességet, hanem teljes mértékben ki is meríti. Bő 2 évvel ezelőtt, amikor először leírtam, még túlzásnak tűnhetett az állítás, hogy az érdekvédelmi szervezetek élén álló értelmiségi elitünk nem lassítja, hanem gyorsítja a magyar etnikum morális szétzilálódását, s ebben önös anyagi és hatalmi érdekei irányítják. Akkor ezt kicsit provokációnak szántam, szándékosan kiéleztem a tapasztalataimból levonható megfigyeléseket. Megállapításaimat most szelíd ejnyeejnyézésnek érzem, hiszen mára számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a pozíciók és a mind több felügyelt terület megszerzéséért, egyes ukrajnai és magyarországi politikai erők kegyeinek elnyeréséért, és mindezzel összefüggésben a mind több anyagi bázis megkaparintásáért élcsapataink bármire képesek. Leginkább arra, hogy egymásra acsarogjanak és válogatott sarakkal dobálják egymást. Zsoldos, bérenc, kegyenc, aljas, álságos, hazug, csaló, szélhámos, szolgalelkű, magyarellenes – érdemes lenne összeállítani a jelzők és minősítések hosszú listáját.

Ebbe az értelmetlen (vagyis számukra egyedül értelmesnek látszó) hadakozásba egyre jobban belelovalódnak, annyira tüzelik magukat és híveiket, hogy félek, ez a vicsorgás évtizedekre megmérgezi kis magyar közéletünket. Szó sincs tehát arról, hogy az ukrajnai és Mo-i hatalmi belharcok legrosszabb megnyilvánulásainak kisajátító hatása alól bölcsen kivonnák magukat, ellenkezőleg, teljes mellszélességgel részt vesznek a pankrációban, s a nagypolitikát leképezik a lehető legalacsonyabb önérdekek, saját kis szemétdombjuk szintjére.

Ezt látva elvesztem maradék bizakodásomat, elhatalmasodik rajtam a teljes kiábrándultság.

*

Újabb reagálások Alkarpatraz-ügyben. Legutóbb nem említettem, hogy Gergely Tamás a KAFÉban azonnal elhelyezte a hírt – ezúton köszönöm; levelében pedig ezt írta: „Kedvem lenne megírni a Nyálázati felhívásra a kisöreg kopirájtját, aki a stockholmi városi könyvtárban írja jelenleg a szövegét Kárpátalja visszavételére.”

Cséka Gyurival is meg-megtoldottuk a Fórumban minapi bejegyzéseinket, így talán még árnyaltabb lett a kép: lásd a #1429-es és 1430-as bejegyzést. Az Index kortárs irodalmi topikjából ismert OutsideR ezt írta:

„…amikor megnéztem az alkarpatraz szájtját, és elolvastam az írásokat, az jutott eszembe, hogy vajh’ hány évesek lehetnek az elkövetők (alkotók.) Nem mintha ez olyan lényeges adat lenne, csak egy kis viszonyítási pont az ifjonti hevület, lázadó lendület és a debütálás kérdésköréhez.

Álnév. Erről olvashattam az UP-n, hogy ki így, ki úgy oldotta meg az pszeudonimitás lehetőségeit; említett volt egy betűcsere a névben, most nem kerestem vissza, de ez alapján „tábori” elemér[?] lehet(ne) bátori elemér[?] is.

Dizájn. tetszett a visszafogott grafika, és szerkezet. Ez totál szubjektív, felhasználói vélemény.

Tartam. Az írásokat ötletesnek, szellemesnek és jópofának tartom. Némileg a bigbrother előtti Sebeők János „Hisztériumjáték”-ában leírtakra emlékeztettek; persze az embernek sok minden eszébe jut érintőlegesen: dada, Karinthy Fr., stb. …”

Balogh István reagálása:

„Néztem az új hangokat, szeretettel fogadtam őket. Adj erőt nekik, biztasd saját hangjukra! Ők már többet éreznek, tudnak a máról, mint én, mint Te. Irígyellek is, hogy ilyen gyerekek felkeresnek.”

A legmeghatóbb, legkedvesebb, amit Ungváry Rudi írt:

„…az Alkarpatraz olvastán gyermek- és ifjúkorom sejlett föl, az 1954-55 között 15-18 évesen a gimnáziumi éveimben írtak és az általam kéziratosan terjesztett „Ronda szó” c. kiadvány, majd az 1958 végi újrakezdésem az internálótábor után, az őrjöngő, magánlakásokban felolvasott szövegeim. Az, hogy mekkora kincs, védelem és bátorság forrása az ifjúkor tudatlansága. De jó lenne megint mindent előlről elkezdeni, beleértve a bedeszkázott eget, a gumibotokat és az önbizalomhiányt…”

Ma délutánra várom a fiatalokat. Igazán elégedettek lehetnek!

Állami kettős

Petro Mikolajevics így mondaná: gettőzs állambolgárzság

Magam arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (leginkább a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása talán még súlyosabb lehet, mint a még Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Mo-nak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Mo „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

Habár… Talán az is igaz, hogy ezúton sikerülhet leszámolni egy hamis illúzióval.

*

Tegnap Mező Feri telefonhívása. Egy jó hír – és egy rossz. A naplóm nagyon tetszett Bognár Robinak és a többieknek is, az jön az októberi számban; és várják a folytatást is. Ellenben a Tejmozi ellen két érv is szólt, így azt visszakaptam további szabad felhasználásra.

Vannak nekem ilyen dolgaim, amikbe beleöltem egy csomó munkát, elég jónak tartom őket, de sehogyan nem sikerül komoly lapban megjelentetni. Így jártam egy 99-es szonettkoszorúmmal. Még pályázatot is nyertem vele – de publikálni egyben az egészet nem sikerült. Ennek a Tejmozinak a folyóirat-közlésre szánt verzióját is erős, komoly szövegnek, jó novellának érzem – és lám… Sebaj, maradunk a naplónál. Téma most úgy is van doszt.

Például az, hogy a két Miklóselnök, Kovács és Patrubány most kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. Éva azt mondja (és mint mindig: igaza van), semmiképpen nem vetne rám jó fényt, ha ezt az ügyet a legkisebb figyelemre is méltatnám, pláne, ha kommentálnám, a bennem fészkelődő kisördög most mégis dörzsöli a kezét és igazából azt szeretné, ha szépen kirobbanna az összes gyanús pénzügy és kivételesen kéz nem tudna kezet mosni, bármilyen messze érjen is. Ilyen egy naiv Luciferkóm van nekem.

Rablógyilkosság

Erdélyi Bála: Csendélet sárga vázávalRablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb képét őrizte, és igen szűkös anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban ötvennél több üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb volt a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legalisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók.
Az interneten ezeket a képeket találtam Erdélyi Bélától, akiben, mint köztudott, a kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük.



Megjelent:

A dízájn és a webmunka nem egy nagy durranás, de szándékosan készítettem ilyenre. A tartózkodóan szerény küllem és az egyszerű felépítés – közös szándékunk szerint – nem tereli el a figyelmet a szövegekben rejlő lényegről. Kíváncsi vagyok a reakciókra – ha lesznek egyáltalán. (Bár egy máris van. Spenótot megkértem, tesztelje a honlap linkjeit, át is nézte rendesen. És a szövegek? – kérdeztem rá. Válasza: „A szövegekbe csak most néztem bele. Csak nem azok a költőifjak, akik a közelmúltban felkerestek, nem kis meglepetést okozva Évának és neked? Nekem nagyon tetszik, csak nehogy beragadjanak ebbe a stílusba, mert akkor végük. Kíváncsian várom a folytatást. Lehet, hogy jó kis konkurenciát csináltál magadnak?”). Azt írtam vissza: bárcsak tartósan beleragadnának ebbe a konkurenciába!

Nagyjából rendet raktam a Penzum archívumában. Mivel a rovat jellege és státusa a rendszeren belül többször is változott indulása óta, ezért elég nehéz volt listáról listára lépegetve eligazodni. Most talán valamivel áttekinthetőbb. Azt hiszem, valami hasonlót kellene tennem a Manzárd archívumával, mert az sincs teljesen rendben, ráadásul efféle naplójegyzeteket 2002. szeptember előtt a Newság rovatban írtam, ugyanakkor az hírrovat is volt, így a korai feljegyzések a Newság-archívumban vannak. (Micsoda lényeges problémák!)

Kolos péntek éjszakától itthon – hétfő hajnalig. Még így is mulaszt egy napot. Nagyon sűrű az órarendje, a múlt tanévben már csütörtök délben hazaindulhatott, most csak péntek délután. Ha vissza akarna érni a hétfő reggeli óráira, alig kevesebb időt töltene a bő 900 km megtételével, mint amennyit itthon van.

Megjött a székesfehérvári irodalmi napok rendezvénysorozatának a programja. Én is szereplek benne, mint virtuális előadó. Mivel az utazásra most nem vállalkozhatom (és a helyszín is olyan, hogy nem boldogulnék a járókeretemmel), abban maradtunk Aratónival, hogy felolvassák az előadásomat, amelynek szövegét ma el is küldtem – miután 2 napig dolgoztam rajta. Lengyel Tomi kötetéről írt kritikámat dúsítottam fel, bővítettem ki, a tanácskozás tematikájának megfelelően. Közben olyan bölcs megállapításokat is tettem, mint az, hogy a posztmodernben a formai és stiláris elemek a mű lényegi, tartalmi jegyeivé válnak. Ezután már csak a spanyolviasz következik.

Avantgárdisták

Végre hosszan, ráérősen, és részletesen megbeszéltem a fiatalokkal írásaikat, és azt is, hogyan képzelem a folytatást. Sok minden felmerült a tegnapi délután folyamán. (Ezúttal négyen tudtak eljönni; ebből ketten már voltak itt az első „delegációval”, így most már ötüket ismerem.) Imponáló az olvasottságuk, tájékozottságuk; elméleti tudásnak sincsenek híján. Amiből talán máris túl sok van bennük: csalódás, keserűség, kiábrándultság. Ami persze nem véletlenül alakult ki. A legfurcsább a dologban, hogy nemcsak a betokosodott agyú idősebb pályatársaktól és tanároktól, hanem saját kortársaiktól is kapták a pofonokat; hátba is támadták őket nem egyszer. Legtöbbször persze szóban, de felhoztak írásos bizonyítékokat is. Nekem alig fér a fejembe, hogy mai húszévesek ilyen vaskalaposak, elutasítóak is lehetnek a modernitással szemben. Nemrégiben például ezt írta egy kortársuk (két helyütt is megjelent): „

„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.” [Hogy eközben mifélék lehetnek a szerző szerint a teremtő fantáziát tükröző magvas művek, példázza ez a pár sor: „Megérintetted a szívem. / A múló érzés holt. / Újra kell élni, / ami tegnap kettőnké volt. // Napról napra érzem, / van, ki szeret. / S mikor újra átölelsz, / bennem társra lelsz.” Stb. Ami tehát nem ilyen, az zagyvaság, céltalan képzelgés… – komolyan megáll az eszem. Utoljára Lajos Misike nyilatkozott hasonlóan Cséka Gyuri verseiről, és ellenpéldának a fent idézetthez hasonló tillárom, haj-szerű saját verseit hozta fel.]

Hát ezért mondtak le a saját néven való publikálásról, és ezért tértek át anonim írásaik floppyn való terjesztésére (és azt is csak igen-igen szűk körben, jószerével csak egymás közt teszik). Ám érezhették, hogy ezen túl kell lépniük.

Az általam készítendő önálló honlapjukat illetően tele voltak aggodalmas kérdésekkel; igyekeztem mindenre részletes, megnyugtató választ adni (amit lehetett, meg is mutattam). Közösen végigmentünk újra az első számban közlendő munkákon, elfogadták, hogy a kevesebb, de erős írás nagyobb hatást vált ki, mint a sok, de vegyes színvonalú, így végeztünk még egy utórostát, főleg a bőséges versfelhozatalt szűrtük meg, szerintem ugyanis nem szabad egy induló folyóiratszámban szerzőnként 3-4-nél többet közölni.

Választott álneveiken is hosszan filóztunk, egy bohókás, de nagyon erőltetett ötletről újra sikerült lebeszélnem egyikőjüket (Rabon Gránát a’Góré). Néhányan megtartották vagy vezeték, vagy keresztnevüket, néhol még a kezdőbetűk is megegyeznek. Akadt, aki valódi polgári nevén mindössze két betűt változtatott (de hangzása így is egészen más lett). Volt, aki ragaszkodott a valóditól teljesen eltérő alakhoz, és két idegen hangzású művésznév is maradt a szerzőlistán. Ám legyen, ha így szeretnének bevonulni az irodalomtörténetbe :))) Összeállt a végleges impresszum és a lap szerkezetét is megbeszéltük. Műfaji rovatok nem lesznek, ellenben szerzők szerint külön is el lehet majd érni egyes anyagaikat (ennek akkor lesz jelentősége, ha már több lapszám kerül fel a honlapra, netán a szerzők sora is bővül.)

Úgy tervezem, vasárnap estére elkészülök a munkával, hétfőn a világhálón debütálhat a friss, ropogós kárpátaljai magyar avantgárd!

frissítés: >> így valósult meg: Alkarpatraz, 1. szám

*

Remekül szórakoztunk Csöngével a minap. Két dolgot teszteltünk egyszerre: az ő angoltudását és a verseim angol fordításának a pontosságát.

Amikor (talán 3 éve is megvan) anyagot kértek tőlem ebbe az antológiába, szándékosan választottam ezeket a szabadverseket. Több okból is. Főleg azért, mert a kötött formájú, rímes, időmértékes, szótagszámok, sorok, szakaszok szerint rendezett vers fordítása mindig kompromisszumokba kényszeríti a fordítót: döntenie kell, hogy a formához vagy a tartalomhoz ragaszkodik-e jobban, s ha az eredetiben ez a kettő nagyon is egybetartozott, akkor az adaptáció bizony eléggé messze is eshet tőle. (A kivételeket nagyon nagy költők nagyon sok munkával elért zseniális interpretációi képezik.) Azt is sejtettem, hogy a műfordítók alighanem nyersfordításból dolgoznak majd, így aztán a hibalehetőség is nagyobb; szerettem volna kedvezni annak, aki rászánja magát, hogy az én szövegeimmel bíbelődjön. Motivált az is, hogy amennyire tudom, a modern nyugati költészetből úgyszólván száműzték a rímeket és általában a kötött formát; nekem már szonettemet is fordították „prózában” a szonettek születésének nyelvére, olaszra, s amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ennyire eltérni az eredeti formától, azt válaszolták: a rímek ma már komikus hatást keltenek, a reklámversikéken kívül másutt nem élnek velük. Hát akkor legyenek szabadversek, gondoltam. És ha ezt már eldöntöttem, akkor kerestem hangulatukban, stílusukban nagyjából hasonlóakat, amelyek, ha másban nem is, abban mindenképpen közel esnek egymáshoz, hogy bizonyos történések aránylag száraz leírásával érintenek fogalmi absztrakciókat és váltanak ki, reményeim szerint, olyan értetlenséget, amely mögött érdemes mindenkinek megkeresnie a személyre szóló saját érzelmi és gondolati tartamot.

Négy különálló verset és egy 3 darabból álló triptichont küldtem, összesen tehát 7 írást, és arra számítottam, hogy majd kiválasztanak belőle kettőt-hármat. Ezzel szemben most mindet viszontláthattam angolul. A triptichonnak külön örültem, mert ez a három vers külön-külön jelent meg magyarul, és most először látott napvilágot így egybefűzve.

Ezt a 7 verset együtt (de különösen 6-ot, a gyengébbnek érzett Kupolát leszámítva) egyébként erős sorozatnak gondolom, az 1998 és 2001 között írtak közül talán a legjobbaknak.

És a játékunk Csöngével. Megpróbálta visszafordítani magyarra az angol szövegeket. Két meglepetés is ért, egyik, hogy a leánynak eléggé bő a szókincse, a köznapi használaton kívüli kifejezések nagy részét is megértette. A másik: hogy az angol szövegek nagyon pontosan visszaadják az eredetit.

Ezzel együtt felfedeztem néhány (számomra zavaró) félreértést, félrefordítást is, de felteszem, aki a magyar változatot nem ismeri, az nem akad fenn rajta. A legjellemzőbb melléfogása fordítóimnak, hogy ami nálam egy vívódó, több entitású személyiség belső problémája, az angolban két külön személy, ráadásul férfi-nő viszonyává válik. Bár Éva szerint ez az értelmezési lehetőség egyáltalán nem zárható ki a magyar eredetik alapján sem.

No meg egy kicsit műelemeztünk is. Ezek valóban eléggé elvont, áttételes dolgok, és sejthettem, hogy Csönge az elsődleges jelentéseken túl nem keres mélyebb összefüggéseket, hát egy pár lehetségesre rávezettem. Közben elsütöttem azt az anekdotát is, amely talán Robert Browningtól származik. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelent az egyik költői képe, azt válaszolta: amikor a verset írta, akkor ezt ketten tudták: a Jóisten meg ő; nos, ő azóta már elfelejtette.

Szabadlábon

Bácsfi szabadlábon… …csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez.

Hétfőre befejeztem és elküldtem a Mozgónak a naplót. Többek között ez is szerepelt benne: Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e mást a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit. Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Nem sokkal ennek előtte csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez. Miközben továbbra sem tudom, mi lenne a helyesebb: nem venni tudomást róla és hagyni hamvába halni ezt a remélhetően életképtelen kezdeményezést, avagy szót emelni ellene, cikkezni róla, megtölteni vele a médiát. És azt sem tudom megítélni, inkább csak érezni vélem a reggeli vizeletemen, hogy az effajta őrült mozgalmak közvetve mégiscsak a prominens jobboldali politikusok szélsőjobbra kacsintgató kijelentéseiből és megengedő magatartásából merítették a bátorságot, hogy színre lépjenek.

S ha a fentiről nem jutott volna eszembe az elfelejteni remélt Döbrentei-ügy, hát felemlegette Kalász Márton a rádióban. Többrészes beszélgetés-sorozat készült vele 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg, s attól kezdve ekként tiszteltem vagy két évtizeden át.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről… Tudni kell, hogy K. M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezhető volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mit is akart mondani. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, egy ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából, valótlan állításaiból nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt sejtenie kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának, valótlan kijelentéseinek köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. Egyetlen szimbolikus gesztussal tisztázhatta volna magát: ha lemond.

A magyar Parlament megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást.

Hát nem tudom. Ez megint egy olyan dolog, ami több problémát vet fel, mint amennyi megoldását lehetővé teszi. És megint belép a képbe az érzelmi oldal, a szimbolikus jelentéstartalom, amely a racionális megfontolás fölé emelkedhet. Nekem pedig, kell-e mondanom, elsőként az jut eszembe, hogy kik lesznek mindennek a haszonélvezői, milyen új bugyorral bővül a számomra roppant ellenszenves etnobiznisz.

Ezzel együtt erős az a sejtésem, hogy a referendumnak nem lesz pozitív végeredménye. Ha pedig a lakosság közömbössége (kevesen mennek el szavazni) vagy ellenérzése okán (sokan szavaznak nemmel) a népszavazás negatív eredményt hoz, annak nagyon kedvezőtlen érzelmi hatása lehet a határon túliakra. Ha a mostani gesztustól könnybe lábadnak a szemek, akkor a végén a szívek fognak facsarodni.

Tegnap az „alkarpatraz”-osoknak bejelentettem, hogy – ha elfogadják tőlem a gesztust – elkészítem a honlapjukat. A részletekről később. (Újabb érdekes dolgok derültek ki…)

Az MNyKNT (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) most küldte el a Makkai Ádám összeállította hatalmas gyűjteményt: a kortárs magyar költészet angol nyelvű antológiáját. Ez a második kötete annak a vállalkozásnak, amelynek első része a klasszikus magyar poézist ölelte fel.

A mostani 1215 oldalas tómuszban én is szerepelek. Még visszatérek önmagam méltatására :), most csak megköszönöm a postázást (3920 Ft), és a honorárium gyanánt kapott tiszteletpéldányt, valamint természetesen azt is (kiadónak, szerkesztőnek, műfordítóknak), hogy 7 kedves versemmel szerepelhetek ebben az exkluzív kiadványban.

Rászoktam az őszinteségre

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel? Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam…

Igen, jól sejtettem: a szombati KISZó bőséges terjedelemben traktálja Gajdos budapesti sajtótájékoztatóját, de másutt is szekerezget a lap a KMKSZ-en és a Főiskolán; szokás szerint nem alaptalanul, de nem feltétlenül szimpatikusan. Kőszeghy pedig örülhet, mert ma sem tudok meglenni anélkül, hogy ne idézném képzavar-gyanús megfogalmazását: „…a pedagógustársadalom azzal nyerne a legtöbbet, ha felismerve az önmagában rejlő lehetőséget és erőt, harmadikutasként a mostani egyoldalú elkötelezettség helyett a semlegesség mindennél hatásosabb és hatékonyabb mérlegnyelvének ódiumát vállalná fel e politikailag kétpólusúvá vált kárpátaljai magyar világban.” Hogy is? A semlegesség mérlegnyelvének ódiuma? Nane. De Elemérnek tetszhetett a kifejezés, címbe is kiemelte.

*

Mező Feri telefonhívása a Mozgó Világtól, pénteken. Novellát kért, és naplósorozatuk is indul, beszállhatnék. Bevállaltam, naná. De a novella sürgős, hétfő reggelre kellene. Mondtam, egy munkám van készen, de rettenetes hosszú. A Tejmozira gondoltam, más szépprózám most tényleg nincsen. Elmondtam, miről lenne szó, s hogy egy jegyzetben megírnám keletkezésének körülményeit. Jó, de húsz oldalnál több ne legyen.
Nézem este a szöveget. Majdnem negyven oldal. Jesszus.

Egyetlen lehetséges megoldás: az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Két napnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal kompaktabb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartanám tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végén szerepelne annak a közel 30 prózaműnek a címe és szerzőjüknek, valamint a végül hihagyott mondatok fordítójának a neve. Így küldtem el vasárnap este Ferinek.
E miatt a sürgős munka miatt le kellett mondanom a fiatalokkal hét végére tervezett találkozót is, amit őszintén sajnálok; remélem, rövidesen pótolhatjuk a mulasztást.

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel. Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam, nem most, évekkel ezelőtt. A „baj” az, hogy egyre kritikusabb és egyre őszintébb lettem. Én magam sem viselem könnyen, vélhető, hogy mások még annyira sem. Két másik út adódhatna számomra: 1) nem írni erről, ilyesmiről, semmi rázósról; 2) írni, de szőr mentén, óvatosan, véleményemet kicsit letompítva és szép ezüstpapírba becsomagolva. Csak sajna rászoktam mindkettőre: az írásra is, meg a kendőzetlen őszinteségre is; s ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim vannak. Gyógyíthatatlan vagyok, azt hiszem.”

Elutazása óta ma cseteltem először Kolossal: eddig nem volt nyitva a veszprémi egyetem gépterme. Nagyon jó albérletet sikerült találnia, 5 percre van az egyetemtől, jóval olcsóbb a korábbinál és talán még internete is lesz. Hasonlóan kedvező fejlemény: szerződéses alapon diákmunkát vállal, a biológia tanszék számára végez programozói munkát. Még a nyáron készített számukra egy nagyon bonyolult képkezelő programot; ezek szerint tetszhetett a profnak, aki „mellesleg” Szabó T. Attilának, a nagy nyelvésznek a fia, és Annának, a remek költőnek az apja.

Pályázni jó

Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára…

Ma nagyrészt a Szembesüléssel nyüglődtem. Az az igazság, hogy az egészet megint át kellene írnom. Túl sok a csikorgó mondat, a körülményeskedés, a fölösleges tudákosság és túlírtság. (Sok helyütt ez szándékos, de ott is zavaró okoskodásokon és túlbonyolított okfejtéseken kapom magam, ahol pár egyszerű, de szemléletes észrevétel hatásosabb lenne.) Mivel, ahogy számolom, a kézirat jelenleg egy közel 300 oldalas könyvet töltene meg szöveggel, így átírás helyett inkább húzok, nyírok, tömörítek. A sok körmönfont görög név egy részét is elhajítom. Nem túl élvezetes munka, nehéz alkotásként érzékelni. (Állítólag Goethe egyszer gondterhelten sétált este Weimarban; ismerősei megkérdezték, mi nyomasztja a költőfejedelmet. – Nagyon nehéz napom volt – panaszolta. – Kihúztam egy sort a versemből.)

Tegnap Szunyogh Szabolcs drámája és Balogh István novellája volt az olvasmányom. Szabolcsnak ez már a második nagyobb kézirata, amit elsőként olvashatok. Jólesik, hogy ennyire bízik az ízlésemben és ennyire ad a véleményemre, egyben felelősség is. Hosszú levélben válaszoltam, fejtegettem érveimet. (Bibliai időket és a közelmúltat egybejátszó darab, mai szlengben beszélnek a történelmi neveket viselő szereplők.) Balogh István közlésre küldött novelláját pedig örömmel feltettem, nagyon kedves, jól sikerült írásnak találtam.

Láng Zsolt levele. Érdeklődött, tudunk-e valamit a határon túli írók minisztériumi pályázatról, amelynek keretében néhányan ösztöndíjat nyertünk. Olvasta a sajtóban, hogy ő is a kedvezményezettek között van, de még hivatalos értesítést sem kapott. Megnyugtattam, hogy ezzel mindnyájan így vagyunk. Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára szólt… Három és fél hónap még hátra van az évből…

Az avantgárdra kacsintgató fiatalok tegnap nagyon siettek. Jószerével csak átadták az anyagokat, amiket megbeszéltünk, aztán elfutottak. Ma telefonon tudtam hosszabban beszélni egyikükkel. De hogy mi lenne a végleges elképzelésem, azt nem akartam így elmondani, csak jeleztem, mindenképpen komolyan foglalkozni akarok a folyóiratuk ügyével, szeretném, ha ezt ráérősen és komolyan megtárgyalhatnánk. Jó lenne a neveiket is még egyszer sorra venni. Én elfogadom, ha művészneveket választanak, de azért valahol a normalitás határain belül kellene maradniuk. Igen, mondta Dóra, ők is úgy gondolják Elemérrel, hogy bőven elegendő lenne, ha mindenki csak vagy a vezetéknevét, vagy keresztnevét változtatná meg (de ő talán egyiket sem fogja), ez már bőven elegendő lenne inkognitójuk megtartásához. Mivel valódi művészi teljesítmény létrehozására vállalkoznak, mondtam, fölösleges lenne Kalim Pál és Meghibb Anna típusú szóviccekkel lelőni saját produkciójukat. Ezzel egyetértett. Újra beszélnek a társaikkal. Szombaton vagy vasárnap eljönnek, ígérte.

Ismét átnéztem írásaikat is; továbbra is úgy látom, ígéretes tehetségek, ha a tüzetesebb olvasásnál jobban ki is ütköztek bizonyos gyengeségek. Publikálás előtt még egy szigorú szűrést, rostálást fogok ajánlani nekik.

Zajlik az egészen kicsi és a nagypolitika is. Elmaradt a beregszászi tüntetés, a friss Kárpátalja pedig, mint kinyilatkoztatást, idézi Áder és Németh Zsolt UMDSZ-t és annak elnökét vádoló szavait. Tegnap megvolt Gajdos erre reagáló Bp-i sajtótájékoztatója is, de a magyar média (helyesen) igen röviden és tartózkodóan foglalkozott vele. Gondolom, a KISzó majd bepótolja egy egész oldalas anyaggal.

Vári Fábián pedig megkapja a Tőkés László-díjat. Egészségére.

Látogatók az avantgárdból – Alkarpatraz

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…

*

Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).

Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: „Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: „Cui prodest”. Nekem ez is fontos.

Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen

*

Alkarpatraz

A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.

Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.

Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.

Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.

Ám legyen. Hátha…

Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.

Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.

Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.

Hoppá!

Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.

Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.

Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.

Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…

De…?

De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.

Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.

Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.

Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.

Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.