Egy novella: Vigasztalanul

novella szöveg - bdk vigasztalanulNovellát találtam… Mindig ér meglepetés, ha a nevemre rákeresek a Google tartalomkeresőben. Most egy kötetbe nem sorolt kisprózámat találtam meg.

Az az igazság, nem tudom, pontosan mikor írtam ezt a novellát. Annyi bizonyos, hogy 1993-as prózakötetem (Karnyújtásnyira) összeállítása után, ám 1996 előtt (utóbbi évtől kezdődően egy ideig pontos munkanaplót vezettem). Ám hogy 94-ben vagy 95-ben-e, esetleg 93 végén, azt nem tudom eldönteni.

A Karnyújtásnyira anyagának válagatásakor még nem lehetett meg, ezt abból gondolom, hogy biztosan beletettem volna, mindenképpen jobb néhány ott megjelentnél. Ellenben a 2002-es Világvégéből már kihagytam, kiszorították az erősebbnek gondolt írások. Most hogy megtaláltam az Ezredvég honlapján és újraolvastam, mégis úgy gondolom, egészen jó kis novella ez, hadd őrződjön meg itt is, egyik online internetes irattáramban.

Maga a szöveg:

Balla D. Károly

Vigasztalanul

Úgy döntöttem, hogy nem halt meg – mondta a férfi, miközben cigarettájáról leverte a hamut és egy darabig tűnődve vizsgálta a szabaddá vált parázsvéget, az átvörösödve felizzó majd elszürkülő dohányszálakat, mintha változásukból olvasná ki töprengésének végső következtetését.A szobában egyre sűrűbb lett a délutáni homály, csupán az ablak előtti fotelra, amelyben a nő ült, esett kevéske élesebb fény, épp annyi, hogy az asszony kontyba tűzött, egyébként seszínű haja felszikrázzon. Miközben a férfi tekintete egyik izzásról a másikra siklott, sóhajtani akart, de helyette inkább a cigarettáját szívta meg.

Mint mindannyiszor, most is a nő heverte ki hamarább az újabb csapást. Ha hevesebb zokogások árán is, de könnyebben belátta a változtathatatlant, s hagyta magát elsodortatni a napról napra, óráról órára, percről percre elvégzendő feladatok kényszerétől. Mert hát: az élet megy tovább.

Az asszony most is, ahogy ott ült, látszólag teljesen összetörten az ablak előtti fotelban, egy ideje már az esti teendőket latolgatta. Karjában, derekában már moccantak a vacsorakészítés, mosogatás, ágyazás előérzetei, s ezek a reflexek már erősebbek voltak, mint az eltelt napok tompító fájdalma. Ő is sóhajtani akart, de csak egy szaggatott, zokogások emlékét őrző mély lélegzet lett belőle, s ahogy a levegőt lassan kiengedte tüdejéből, mintha a felgyülemlett keserűség is távozott volna.

– Nem, nem halt meg, továbbra is itt él köztünk – nyomatékosította az előbb mondottakat a férfi, s kezével ideges mozdulatot tett.

Gina volt a végső reménységük, a négy elvesztett csecsemő után az első, aki túlélte az első esztendőt, aki, már-már meghazudtolva a genetikusok jóslatát, átvészelte az első gyermekbetegségeket, s ha lassan is, de szépen fejlődött. Amikor éppen nem gyötörte légszomj és lázrózsa sem ült az arcára, egészséges, bár igen vézna kislány benyomását keltette.

László és Panna minden egyes maguk mögött hagyott napot győzelemként élt meg: lám, Gina már kétéves, már három, már…

Negyedik születésnapját egy svájci kórházban ünnepelték. A máskor igen szigorú személyzet elnézte a „hozott ételt”, a hatalmas tortát a négy kicsi oltárgyertyával.

Nem tudni, Gina szeme mitől ragyogott jobban: a láztól vagy az örömtől. Apja ölében ült, cérnavékony karocskájával hosszan csimpaszkodott a nyakába, cirógatta a szakállát, simogatta a két kis bemélyedést orrnyergén, ahol a szemüveg hagyott vörös nyomot. Aztán az ágy szélén ülő anyja háta mögé került, s addig kérlelte, amíg az lefejtette komoly asszony-kontyát, és ő a hatalmas, már akkor is őszülő hajzuhatagot véget nem érően simogatta, becézgette, arcához fogta, ujjai közt pergette.

Mintha búcsúzott volna. Pedig hazautazásuk után még négy hónapig élt. Nem tűnt sem betegebbnek, sem egészségesebbnek a korábbinál, talán csak a fény lett kevesebb szeme bogarában. Játékaiban is alig lelte örömét, inkább a házi teendőket végző anyja nyomába szegődött, s amikor csak mód volt rá: meséltetett magának.

És Panna mesélt. Andersent és Grimmet, Benedek Eleket és Mórát, szülőfalujából hozott magyar és tót népmeséket. Ha mindenből kifogyott, hát mesélt csak úgy, találomra: belekezdett valami történetbe, alakítgatta, beleszőtte a napi eseményeket, Ginát, a szomszéd kisfiút, aki mindig megeszi a főzeléket, mert tudja, hogy vas van benne, a fekete fülű ugatós kutyát az utca végéből, „aki”, ha ők kint hallgatóztak a tornácon, pontosan jelezte, az egyetemről jövet apa mikor fordul be a sarkon. „Le kellene jegyezni ezeket a történeteket” – mondta lelkesen egyszer László, aztán persze semmi nem lett a dologból, épp íze-zamata veszett volna el a rögtönzött meséknek, ha papírra kerülnek. „Na és ma miről meséljek?” – kérdezte egyszer az anyja könnyelműen Ginát, aki rövidke, felnőttes töprengés után fel is adta a leckét: „Meséld el, mit fogtok csinálni apával, ha én már nem leszek veletek?” Panna próbálta menteni a helyzetet: „Hát, ha majd férjhez mégy és a gyerekeiddel elköltözöl tőlünk…” Ám a kislány közbeszólt: „Nem, anyu, nem erről… Szoktad mesélni, mi történt, amikor én még nem voltam. Most mondd azt, amikor majd megint nem leszek.”

Panna okosan kitért a kihívás elől, hosszú, bonyolult történetbe kezdett, s ahogy szövögette a szálakat, szépen elsiklott Gina kívánsága felett.

Ugyanezen az estén történt, hogy László vacsora után térdére ültette a csöppséget, és két lovagoltatás közt megjegyezte: „Hej, Gina, kicsi Gina, írnak-e valaha olyan szép verseket hozzád, mint nagy elődödhöz?” Panna rosszallóan nézhetett a férfira, mert az abbahagyta az eszmefuttatást, s csak jó sokára folytatta: „Tudod, élt egyszer egy híres költő, aki nagyon szeretett valakit; és azt a valakit ugyanúgy hívták, mint téged: Ginának.” A kislány erre kijelentette: „Az a Gina én voltam, mert engem is nagyon szeretnek.”

László, hogy a gyermek lét-értelmezéséből ne kelljen messzemenő következtetéseket levonnia, felállt, leemelte a könyvespolcról a vonatkozó verseskötetet, s pár perc múlva már azon révedezett, mennyire nemrégen volt, amikor ő doktori értekezésén dolgozott és az ötödszörre is gyermekkel viselős Pannával elhatározták: ha fiú, akkor János, ha lány, akkor Gina.

„Mi az a Montblanc?” – csengett még most is László fülében a kislány akkori kérdése, miközben a szobában lassan teljes lett a sötétség. A férfi beoltotta cigarettáját, s várta, hogy az asszony mondjon valamit, reagáljon az ő iménti kijelentésére. De Panna nem szólt, nem mozdult. Kezét ölébe ejtve arra gondolt, László várakozásában nincs-e csipetnyi ide nem illő elégedettség, talán nem is tudatosult érzése a maga-szerezte örömnek: ezt az „Úgy döntöttem”-et, ezt jól kitalálta, ezzel most kicsit fel is oldozta magát a kínossá-terhessé vált komorság alól. De van-e joga, van-e felhatalmazása bárkitől, hogy így beszéljen? Nem akkor volna-e több igazság – és kevesebb póz – a szavaiban, ha olyanformán keresné a múlhatatlanságot, ahogyan kedvenc költője írta versbe az elveszített múzsát: „Csillagba, napba visszatérsz”?

– Gyújts villanyt, légy szíves – emelkedett fel váratlanul az asszony a fotelból. Lászlót meglepte a kijelentésére válasznak semmiképp nem nevezhető felszólítás, és mire zavarodottan, rosszul koordinált mozdulataival felkattintotta a kapcsolót, addigra Panna már kívül volt a szobán, s a fényben álló férfi magára maradt a távozó fuvallattal, az el sem hangzott versidézettel, s nem tehetett mást, belehunyorgott a csillár vakító józanságába. Megszédült, az erő kiszállt a tagjaiból, és talán el is vágódott volna a padlón, ha magához nem téríti a konyhai edények ismerős muzsikája. Összeszedte magát, s indokolatlanul nagy, határozott lépésekkel átgyalogolt a hálószobába. Tüntetőleg levetette sötét öltönyét (de persze csak maga előtt tüntethetett), a szekrény leghátsó vállfájára akasztotta, s magára húzta leghétköznapibb itthoni ruháját. Kicsit még reszkető kezével már szvettere utolsó gombjánál tartott, amikor meghallotta a hívást: kész a vacsora.

A konyhában ismerős illatok fogadták. A megszokások biztonságával ült asztalhoz, de hirtelen – mintegy a meghittség és otthonosság ellenpontjául – belésajgott a szörnyű hiány. Nagyot nyelt, s idegesen számon kérte:

– Miért nem tettél harmadik terítéket?

Panna háttal állt, a teát készítette. Kérlelő-engesztelő, de határozott hangon válaszolt.

– Olcsó megoldás lenne. Válasszuk a nehezebbet: magunkban megkeresni őt. Nem kell hozzá harmadik tányér, hidd el.

Lászlónak ültében is remegni kezdett a lába. Kedve lett volna felháborodni, visszavágni, de nem érzett hozzá elég erőt. Aztán lassan szégyenérzete támadt. Amiért újra Panna mutatkozott erősebbnek. Amiért ismét ő találta meg, mint nehéz perceikben annyiszor, a mértéket, a helyes arányt, a még és már közötti határmezsgyét. Honnan meríti ez a nő az erőt, honnan a bölcsességet, amellyel túlteszi magát a megmásíthatatlanon, anélkül, hogy kételkedni lehetne átélt szenvedésében. S miért van az, hogy neki, Lászlónak, csak szerepek jutnak, viselkedési modellek, és bár ezeket maga alkotja a maga számára, mégsem tud maradéktalanul megfelelni nekik.

– Egyél, kedvedre való a vacsora.

– Nem, most nem tudok – mondta már-már gyerekes sértett daccal, pedig szájában már összefutott a nyál és a gyomrában erőszakos éhség kaparászott.

– Ne butáskodj. Enned kell. Már csak a fekélyed miatt is – adta meg a felmentést az asszony, s röstellve, hogy közhelyet kell mondania, még hozzátette: – Az élet megy tovább.

László lassan kezébe vette a kést, villát. Az elején nagyon kellett vigyáznia, hogy uralkodjon mohóságán, ám éhségérzete a vártnál hamarább megszűnt, s a lenyelt falatok súlyos kövekként ültek meg gyomrában. Hirtelen erős hányingere támadt, alig tudta legyűrni. Vizet kért, s amint aprókat kortyolt belőle, arra gondolt, Pannának valószínűleg igaza van. Az élet megy tovább. Épp ez teszi vigasztalanná a halált.

Megjelent: Ezredvég, 2001. márc-ápr.

szöveg – tartalom – google – seo – honlap

tartalom marketing szöveg írás: laptop, télikert

Peremlét, 4

Egyfajta aranykor (leinkább a 70-es évekről)

Kérdez: Lloyd al-Bakar válaszolok: én

Az előző részek:

I. rész: Egy álomország peremén?
II. rész: Kettős világvége: hátrányok és előnyök
III. rész: A család üvegházában

A IV. részben leginkább a 70-es évekről esik szó.

 Kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy önálló életem első éveit, 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem, mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és XXII. pártkongresszus határozatai. De más konstellációk is közrejátszottak: a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő magyar kommunisták – vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. – bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

Némi túlzással: olyan időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.

A rendszer mélyebb ellenmondásairól nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.

Megadtuk a császárnak, ami a császáré, tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi „politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek az SZKP-ba –, de közben: éltük a saját életünket, s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből. Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk visszaélni velük.

És talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló már említett regényemben írom: „…amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”. >>tovább – Peremlét 4:

Husáng

Tegnap Aput meglátogatta 60 esztendeje nem látott osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke, a papa diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra. Ma Varsóban él családjával, évekig volt Budapesten A Lengyel Kultúra Házánál kultúrdiplomáciai szolgálatban (de sok jó jazz-lemezt vettem ott a 80-as években!). Hozzánk lengyel feleségével és a magyart törő fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apu és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám a maga szláv keveréknyelvén, én a nálam valamivel fiatalab fiúval, Janusszal oroszul (mindketten megtanultuk az iskolában).
Minden egyeben túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Gimnáziumi tornatanáruk annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legjobb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.
Czesław MiłoszMaga a beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, hogy szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Lehetséges, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő épp akkor halt meg Krakkói otthonában. A hírt ma olvastam a Literán, továbbadtam az Index kortárs irodalmi topikjában, és ajánlottam olvasásra az UngPartyban tavaly megjelent verseit.

Már kifelé menet tudtam váltani pár privát szót Janusszal, ő is jazzrajongó, és azt mondta, ha le tudom tölteni, szívesen felrak nekem valahová a netre friss lengyel zenéket, hogy bepótoljam 20 éves lemaradásomat, amikor is megrekedtem Zbigniew Namyslowskinál.

*

Kőszeghy csak nem tud belenyugodni, hogy végtelen elvetemültségemben továbbra is le merészelem írni a nevét. (Lásd korábbi jegyzetemet is.) Újra dörgedelmes levelet írt. Most embergyűlölettel, nárcizmussal vádol, s kifejti, szerinte lelki mélyrepülésben vagyok, belemarok a felém nyújtott kezekbe. Lelki betegnek tart, levele végén gyógyulást kíván.

Nem akartam vádjaira tételesen válaszolni, kétszer megtettem, láthatóan eredménytelenül: úgy látszik, nem kívánja az érvek szintjén tisztázni viszonyunkat, marad a vagdalkozásnál, amit oly jól begyakorolt Kovács Miklós, Kacsur, Brenzovics – no meg Pomogáts ellen. Levelemben biztosítottam, ha valami, hát gyűlölet az nincsen bennem se iránta, sem más iránt (ezt az energiapocsékolást soha nem engedtem meg magamnak). Nekem úgyszólván mindegy, mit gondol rólam, hogyan gondolkozik a dolgaim felől, de ha neki, leveleiből ítélve, tisztáznivalója van velem és igénye mutatkozik egy normális párbeszédre, én nem zárkózom el ez elől. Ha ezt vállalja, akkor elmondom, mik lennének a feltételeim. Ezekről most még nem írtam semmit, de nyilván szerepelne közte, hogy mellőzze az alaptalan minősítéseket, vagy ha valamit tényekkel cáfolok, akkor ő vagy keressen újabb bizonyítékokat, vagy lássa be, hogy állítása legalábbis ingatag, s ne térjen át más, új vádakra; s hogy törődjön bele: ezután is le merészelem itt írni a nevét, nem gondolom ugyanis, hogy tabunak, érinthetetlennek, szentnek kellene tekintenem. Úgy tűnik, ez fáj neki a legjobban, mostani levelének elején is, végén is felhozza. Indításként számon kér: „milyen alapon érzed feljogosítva magad arra, hogy nárciszkodó plettykafészekké degradálódott „világlapodban” immár sokadszor foglalkozz a nevemmel.” A vége felé NAGYON ragaszkodik ahhoz, „lehetőleg SOHA ne foglalkozz velem többé.” Még jó, hogy nem hozatja ki Félixszel a husángot a szertárból.

Stíl

(Szving) Nagy zenefájlrendezési programom keretében most napok óta Billie Holiday 10 CD-nyi anyagát (összesen 187 zeneszám) hallgatom. 1939-1944 közötti felvételek. Így egymás után eléggé furcsa hatást keltenek: ami néhány szám erejéig kedves hangszín, az a második órában már sipítozás, ami előbb sajátos előadói stílus, az utóbb már affektáció, „nyávogás”. Azt hiszem, 10-15 sztenderdet kiválasztok, a többit törlöm. Ízelítőnek ennyi elég.

(Avantgard) Nagy Pali elküldte journal in-time cím alatt megjelenő nagy önéletrajzi trilógiájának harmadik kötetét – barátságból, és talán mert engem is többször említ benne (ezúton köszönöm mindkét gesztust!). Éva már „nekiesett” a vastag tómusznak, igen élvezetesnek találja, néha fel is olvas belőle. Ha majd kicsit én is beleástam magam, bővebben is írok a magyar avantgardnak erről a szubjektív és regényes enciklopádiájáról.

(Posztmodern) Ma egy oldalnyi új szöveget iktattam a Szembesülésbe. Mikor ehhez az 1993-as Werk-bejegyzéshez értem: „Maristól és Öcsitől (vagyis Jánostól, ahogy újabban hívatja magát) is kaptam visszajelzést: tetszett nekik a közlemény, Öcsi különösen dicsérte. Az ő elismerésük őszinteségében nincs okom kételkedni, komolyan vehetem véleményüket”, hát akkor gondoltam, megtréfálom kicsit magamat annak a tíz évvel ezelőtti elismerésnek az őszinteségét illetően. Lemeltetem egy kötetet a polcról, és idézgettem belőle. A kis fragmentum címe ez lett: POSZTMODERN NORMAELVÁRÁS (EGY MONOGRÁFIÁBÓL).

(No name) Kőszeghy jól felkapta a vizet, amiért a nevét szájamra vettem egy nagyon kis ártatlanka zárójelben (lásd alább). Szerinte ez roppant etikátlan dolog részemről, és ne tegyem többé. No meg különben is! – és alaposan kioktatott a dolgok állását és az én magatartásomat illetően.

Válaszomat azzal kezdtem, hogy „Mintha pár héttel ezelőtt azt írtad volna, hogy nem kívánsz velem levelezésbe kezdeni, aztán mégis nagyon fontosnak tartottad, hogy a Lenin-versed meg a Korcságin-versed történetét megírjad nekem, ezekre én tisztességgel válaszoltam, de most is te kezdeményezel, bár voltaképp nem tudom, hogy mit akarsz.” Aztán butuska példázatát próbáltam cáfolni. Szerinte arra a rosszul focizó kisfiúra hasonlítok, akit egyik falusi csapatba sem vettek be, ezért aztán azt híreszteli, hogy mindkét csapatban csupa ellenszenves és tehetségtelen figura játszik. Ez a példa jobban sántít, mint a bokánrúgott focista, ugyanis történetesen én bőven benne voltam előbb az egyik, aztán a másik csapatban, még ám a szűkebb vezetésben is (KMKSZ-ben pl. választmányi tag és munkabizottsági elnök, MÉKK-ben társelnök, elnökségi tag), de határozott (és néha, bevallom, kicsit teátrális) gesztusokkal én mondtam le és léptem ki, mert nem tetszett a munkastílus meg a szellem meg az elvek, netán az elnök ábrázata. [Mellesleg: hogy mindkét csapatban ellenszenves figurák? Hát kérem, tessék elolvasni, mit raknak egymásra a KISZóban és a Kárpátaljában. És itt most jöhetne a Váncsa-féle „namármostkéremszépen” kezdetű fejtegetés arról, hogy ha ebben a két újságban a két csapat képviselői igazat mondanak egymásról, akkor mindkettő eléggé visszataszító aljas társaság (a másik véleménye szerint). Ha viszont mindketten hazudnak, akkor meg ezért érdemelnek megvetést. Ha pedig, mint valószínűsíthető, felerészt mondanak igazat és felerészt hazudnak, akkor félig azért ellenszenvesek, amit a másik igaz állításként mond róluk, félig meg azért, amit ők mondnak a másikra hazugságként. Annak a szélsőséges esetnek az esélye pedig, hogy az egyik mindig csak igazat mond, a másik pedig mindig és kizárólag csak hazudik, elhanyagolhatóan csekély. De ha mégis, mégis az a képtelen feltételezés igazolódna be, hogy az egyik angyal, a másik ördög, a kárpátaljai magyar politikai és kulturális elit egésze akkor is ördögangyal vagy angyalördög – és én bizony nem szívelhetem az ilyen mitológiai korcsokat. – De erről nem írtam Elemérnek.] Arra reagálva, hogy neve említésének mellőzésére intett, ezt válaszoltam: „…hogy milyen alapon akarod megszabni nekem, hogy mit írjak vagy mit ne írjak a saját magánhonlapomon, azt nem tudom. Talán győzd meg a főnöködet, hogy vezetesse be a cenzúrát.” Végül pedig megírtam, hogy ÉPPEN Ő miért ne hivatkozzon nekem az etikára, ez egy kicsit erősre sikeredett, inkább nem idézem.

Elemér erre (egyelőre?) nem válaszolt. Ez a stílusa: beolvas nekem, arra én komoly és alapos választ adok – ezután ő elhallgat. Amikor számon kérte rajtam, hogy miért foglalkozom én és az olvasóim a Fórumban a KISZóval (szavai szerint: „miközben egyesek beírják világmegváltó gondolataikat, maszturbálnak is közben a kéjtől”) és egyebekkel is megvádolt, akkor is tételesen válaszoltam neki (LÁSD) – arra szintén nem reagált, hanem pár nappal később, mintha mi sem történt volna, az én leniniádámon ihletet kapva megírta a saját történetét. Egyébként ugyanígy nem válaszolt megkeresésemre Varga Béla sem, amikor Debreceni Misi hazug vádjaival (LÁSD) kapcsolatban megszólalásra kértem. Hát ők tudják. De én ezért (sem) neheztelek. Mivel most vacakol a postám, hát találok számukra mentséget: biztosan nem kapták meg a leveleimet.

(nem működő linkek utóbb törölve)

Agamemnon és Egiszthosz

Agamemnon és Egiszthosz

A Szembesülés keletkezésének műhelytitkaiból
alakok300

2004. 08. 12. Napom egy része tavaszra tervezett könyvem kéziratának utolsó simításával telik. Ezen a hiányregényen több mint tíz éve dolgozom, háromszor írtam „készre”, utoljára 2002-ben. Most újra fésülgetem, javítgatom.

Főleg a hogyokat és egyeket irtom, meg a teljesen fölösleges idézőjeleket és hárompontokat. Micsoda ostobaság volt minden átvitt értelmű szót macskakörmök közé tenni és minden befejezetlen gondolatot háromponttal jelezni: mintha kisdedeknek írnék. Az írásjel-halmozás amúgy mániám, tucatjával iktatom ki a gondolatjeleket is. De ez csak technika: maga a szöveg, úgy érzem, húzós.

Ma egyébként egészen meglepő részletekhez értem. Ezeket azért felejtettem el, mert tavalyelőtt írtam őket, azaz frissen kerültek a regénybe, így nem tartoznak ahhoz a törzsanyaghoz, amelyet már untig ismerek. Eléggé üde lett az alakok rendszerének elemzése, Agamemnonnak és Egiszthosznak a nem létező regényben való szereplését például így értékeli az egyik járulékos szöveg:

A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). A korai szövegverziókkal ellentétben, amelyek Agamemnont szinte csak pozitív, Egiszthoszt pedig csakis negatív tulajdonságokkal ruházták fel, itt, a nagyregényben, meglehetős kiegyensúlyozottság tapasztalható. Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel rendkívül árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, hogy az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a két hős megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győztes, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, többé nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Az eleinte elkötelezett Oresztész később már nem tud, nem is akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívül helyezkedni, elkülönülni mind a szemben állóktól, mint az együttműködőktől.

A Szembesülés c. regény alakjainak rendszereHát igen, ezt 2002-nél korábban nem tudtam volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Bár sajnálom, hogy a regényem nem jelent meg közvetlenül első megírása után 1997-ben, de örülök is neki, hogy a számtalan javítás és a tavalyelőtti újraírás következtében folyamatosan hozzáigazgathattam szemléletem változásaihoz. Mivel most már a kívül helyezkedni és elkülönülni parancsa tekintetében nemigen van hová tovább hátrálnom, így alighanem egyensúlyba kerülök a Szembesüléssel, és pár év múlva nem fogom azt érezni, hogy „meghaladtam”.

orbánviktorul

Szűcs László verseNa azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer Gajdos István nevét versbe foglalják (hacsak nem Kőszeghy…), azt meg végképp nem, hogy a következő sorban meg Kovács Miklós szerepel. Persze a névsor ennél sokkal „teljesebb”.
Az aradon megjelenő – egyébként kitűnő – Irodalmi Jelenben látott napvilágot Szűcs László tollából az itt olvasható költemény. Dekódolását, ahogy nyilván a szerző is, az olvasókra bízom. Esetleg annyit fűznék hozzá, hogy ugyan a két versszak két csoportja lokálisan jól elkülöníthető, de én bizony éppen nyelvezetükben nem látok éles különbséget. Szerintem ugyanis aki tőkéslászlózik, duraymiklósozik és kovácsmiklósozik, az bizony nagyon is jól tud orbánviktorul és németzsoltul, sőt, csak így tud; stb. No meg talán még annyit, hogy a felsorolt díszes társaságot elnézve én inkább senkizek és senkiül sem akarok tudni, azt gondolva, írók-költők velük szemben inkább tanuljanak meg, mondjuk, dérytiborul és nemesnagyágnesül.

Tegnap nekiláttam a Szembesülés újraolvasásának. Szirtes Gábortól azt kértem, tavaszi megjelenése előtt még egyszer, mielőtt ősszel munkába veszik, végigmennék a pontosan 2 évvel ezelőtt benyújtott kéziratomon. Ezalatt alaposan eltávolodtam ettől az ezerszer átdolgozott anyagtól (azóta bele sem néztem), így aztán, kell-e mondanom, bőven talátam rajta javítani valót. Ezzel együtt úgy látom: jó kis szöveg ez, nyilvánvalóan a legjobb próza, amit valaha írtam. Tekintve, hogy bő évtizednyi munkám van benne, ez nem is olyan nagy dolog.

Ma elkezdtem az a cikket is, amit Andrassew Iván kért tőlem. Valami olyasmiről fog szólni augusztus 20-a apropóján, hogy miért is nincsen nekem történelmi tudatom. Egyszer ezzel a ténnyel is szembesítenem kell magamat.

zsidó emlékhelyek

a hajdani ungvári ortodox zsinagóga épületeTegnap: kedves vendégek Nyíregyházáról – és Izraelből. Kopka János, apám volt kollágája, nekünk „külön” is jó barátunk – családostul -, mióta nyugdíjban van (a nyíregyházi megyei lapnak volt a főszerkesztője), változatlan aktivitással dolgozik. Legutóbb a szabolcs-szatmári tirpákokról írt és adott ki dokumentumgyűjteményt, most a történelmi Észak-Kelet-Magyarországi régió zsidóságáról készített egy amolyan holocaust-emlékkönyv-szerű és az etno-, illetve vallási turizmust segítő kiadványt. A tetszetős könyvben néhány általánosabb, összefoglaló szöveg található, továbbá a gettókat és haláltáborokat megjártak visszaemlékezései. Közbül – igen szép és értékes képanyag a mai Mo-hoz, Ukrajnához és Romániához tartozó régió zsidó emlékhelyeiről. A kárpátaljai anyaghoz némi közünk nekünk is van, a fotós Ljosa Popov nálunk találkozott a szerzővel, mi közvetítettük a megrendelést és a képeket (a teljes anyagot a gépembe is bementettem), illetve az interneten is kerestem régebbi fotókat. Sőt, Jancsi bátyánk szerette volna, ha az összefoglaló szövegek elkészítésében, a forrásanyagok feldolgozásában és lefordításában is szerepet vállaltunk volna (mármint Éva és én), de tárgyismeret hiányában ez elől finoman kitértünk.

Most voltaképp a tiszteletpéldányokat hozta, illetve néhány tucatnyit itteni terjesztésre. Vele tartott apu másik kedves, volt ungvári kollégája, Lusztig Károly, akivel közel 2 évtizeden át voltak a Kárpáti Igaz Szó vezető emberei. Karcsi bá’ nem sokkal a rendszerváltás után Izraelbe települt a családjával. A könyvben olvasható visszaemlékezések egyikének ő a szerzője. (Szláv felesége, aki a kiutazásnak legfőbb szorgalmazója volt, tavaly visszaköltözött Ungvárra, így a 83 éves veterán újságíró most feleséglátogatóba is jött.)

Harmadikként (és fuvarosként) a Kopka-vő Fórizs Pista tartott velük, szintén jó barátunk; én a két Kopka-lánnyal, Jutkával és Évával most már lassan 30 éves barátságot ápolok. Évát és Pistát, ha időnk engedi, Nyíregyháza-Sóstón gyakran meglátogatjuk új és újabb házukban, az utóbbi 20 évben most éppen a harmadikban. Pistának mániája az építkezés, ahogy belaknak egy házat, szinte azonnal újat akar építeni.
Kopka János könyve, többek között, a Páva utcai Holocaust Múzeumban lesz megvásárolható.


A volt ungvári ortodox zsinagóga épülete. Alekszej Popov felvétele

Más: A beregszászi zsinagóga történetéből

Csönge tengeri naplója

A 2016 jenuár 31-ével megszűnő NolBlogból ide menekítettem azokat az ajánló posztokat, amelyről a régi UngParty oldalaira lehetett átnavigálni, az ott közölt teljes szövegekhez. Csönge naplója is ott jelent meg folytatásokban – ezúttal a teljes szöveget is áthoztam ide. – 2016, bdk

…másfél nap volt az út. Jól elhülyéskedtük, mert nem volt túlzottan érdekes. Azt hittem, h sokkal izgalmasabb Ukrajna. Én ugyanis most voltam először Kárpátalján kívül. Rájöttem, h Kárpátalja egy kis külön ország ahhoz képest, h mi van arrafelé. Az egy dolog, h itt sem a legápoltabb minden, h nem kifogástalan a tisztaság, de ha összehasonlítunk egy Odessza melletti falvat és 1 ittenit, valahogy nagyok a különbségek. Ott minden olyan szürke, lerobbant, és, bár én nem sok emlékezetes évet töltöttem a Szovjetunióban, érzem rajta h rengeteg minden maradt meg szovjetnek. Mi nagyon nyugat vagyunk ám:) Jó, nem utaztunk át a nagyvárosokon, azoknak a belvárosa biztos szép, de az nem elég. Nah, de ez most nem turistariasztás akart lenni:P

Karolina-Bugaz is elég lerobbant üdülőfalvacska, kivéve persze a központot, ahol yobbnál drágább éttermek, bárok, discok próbálják túlénekelni 1mást. Ugyanis főképp élő zene volt mindenhol, ami nagyon remek lett volna, ha nem orosz popot dalolásztak volna…:P

A teljes naplóbejegyzés a régi UngPartyról ide copyzva (2016, bdk):

Meggyüttem:) De holnap már m1ek is tovább. Hogy csakazértse l1ek itthon.

19-én indultunk, másfél nap volt az út. Jól elhülyéskedtük, mert nem volt túlzottan érdekes. Azt hittem, h sokkal izgalmasabb Ukrajna. Én ugyanis most voltam először Kárpátalján kívül. Rájöttem, h Kárpátalja egy kis külön ország ahhoz képest, h mi van arrafelé. Az egy dolog, h itt sem a legápoltabb minden, h nem kifogástalan a tisztaság, de ha összehasonlítunk egy Odessza melletti falvat és 1 ittenit, valahogy nagyok a különbségek. Ott minden olyan szürke, lerobbant, és, bár én nem sok emlékezetes évet töltöttem a Szovjetunióban, érzem rajta h rengeteg minden maradt meg szovjetnek. Mi nagyon nyugat vagyunk ám:) Jó, nem utaztunk át a nagyvárosokon, azoknak a belvárosa biztos szép, de az nem elég. Nah, de ez most nem turistariasztás akart lenni:P

Karolina-Bugaz is elég lerobbant üdülőfalvacska, kivéve persze a központot, ahol yobbnál drágább éttermek, bárok, discok próbálják túlénekelni 1mást. Ugyanis főképp élő zene volt mindenhol, ami nagyon remek lett volna, ha nem orosz popot dalolásztak volna…:P

Oxána szervezte az egész utat, Vlaszta szüleinek a barátja. Velük kerültünk 1 házba (ő, a férje, Zsenya, és a fia: Ártyom). Ők már harmadszor voltak ezen a helyen és ugyanabba a házba járnak mindig. Csak azt nemtom, h mi vonzza őket benne. A pókok, a kosz, a lehúzhatatlan wc vagy a túlzottanbesüppedaseggemalatt ágy. Végül arra következtettem, hbaba Rájának (a ház tulajdonosa, akiről anyu rögtön írna pár novellát:)) vmi különleges vonzereje lehet, mert Oxána nagyon imádta. Velünk kajált, 1ütt néztünk filmet, Odesszába is velünk jött. A nő amúgy állandóan seprővel, vödörrel, ronggyal mászkált, de vhogy mégis mindenhol kosz volt. Kb 50 éves lehetett, hidrogénszőke hajjal, szalmakalappal és hippibeütésű (virág virággal) nagyon izléstelenül összeválogatott ruhákkal:) A gázt nem volt szabad, csak sutyiban, használni, a vizet is mértékkel. De amúgy yo volt:) Tényleg, ha kicsit olcsóbb lett volna, akkor minden ok. A ház hátánál folyt a Dnyeszter torkolata, 5 percre volt a tenger, baba Ráján sokat lehetett röhögni, a szobánkban pedig 1 nő óriási plakátja lógott, amit tilos volt leoperálni, mert Rája néni a lányától kapta. Az előttünk lakóknak sem jöhetett be vmi nagyon a plakát, mert a szemére ragasztottak vmi matricát. Rája néni pedig sápítozva vakarászta le róla „Pedig olyan gyönyörű!” közbeszólásokkal.

A társaság yo volt. Így két hétig tökéletes. Asszem 5 család lakott 1ütt a házunkban (4 ungvári és 1 csernyivci). A felnőttek nem voltak igazán felnőttek, inkább olyanok, mint a rossz tinik, esténként úgy ugráltak a bárokban, h csak na:) Mondjuk egész nap iszogattak, szal nem csoda. És annyit passzív cigiztem, h pfuj. De amúgy yopofák voltak, sokat hülyéskedtek velem (főleg Oleg alias Sör Robi:)), és sztem minddel még yobban lettem volna, ha anyanyelvünk 1ezne. De így is rengeteget fejlődtem! Vlaszta szerint eloroszosodtam:) Nayo, ez azért enyhe túlzás.

A tenger naggggyon szép! És nagy, és sok benne a vodorosz [bdk megjegyz: ez nem nemzetfitymáló kifejezés; helyesen vodoroszl = vízinövény], de meg lehet őket szokni, szépek a kagylók meg a rákok (azok büdösek is, mint itthon kiderült), a medúzák 1x sem csíptek meg, sok a sirály, de nem is olyanok, mint itthon. Sajnos tengeri csillag itt nincs, de kagylóból meg rákból, meg kőből nagyon sokat gyűjtöttem:P

A strand elég tiszta, a víz teljesen. Szerencsére homokos, nem pedig kavicsos. És egész nap jártak a mozgóárusok ordibálva, h holodnájá pivááá-áá-áá:)) De ez élőben az igazi:P Nem úszhattam túl sokat, mert meg is fáztam és 1éb fürdésakadályozók, de azért amennyit sikerült, azt nagyon élveztem:) Azt mondjuk nem észleltem, h könnyebb lenne a tengerben úszni. Le is barnultam, magamhoz képest nagyon. Kolos aszonta, h tök néger vok:) De én semmi a csernyivci családhoz képest. Nekik amúgy volt 1 kisfiúk, Denisz, aki 8 éves létére nagyon durva 1 gyerek. Állandóan ölelgetett + puszilgatott engem + Tányát. Feleségül akart venni, és eldöntötte, h ott fogok velük lakni. Az apuja + hülyéskedett is, h nagyon yo dolgom lesz, kapunk szép lakást stb:) De amúgy engem nagyon szeretnek a kisfiúk. Akadt ott 1 Sztászik is, az is állandóan utánam járkált:) Pedig én tudtam a legkevésbé kommunikálni vele, és mégis:P


Odesszában 3x voltunk. Először az akvaparkban (drága, nem érte meg az árát, de azért nem rossz) és a belvárosban, ami igazán gyönyörű, színes, szép és érdekes, de kb 10 utcából áll, és a külváros merő ellentéte. Másodszor a piacon, ami rohadt olcsó, de nem vettem semmit:) Harmadszor pedig csak páran mentünk várostnézni részletesebben. Tényleg gyönyörű a belváros, és nagyon a turistákra specializálódott.

Ottlétem alatt neteztem is 2x, az is rohadt drága, de aki függő, az függő:) A szülinapom semmi extra, nem igazán szeretem. Két ember is mondta, h kanálkarkötőt akart nekem ajándékozni (ugyanis van hajlított villa karkötőm & nyakláncom, Szurdokpüspökiben csórt villából:))), de végülis mást választott:)

És ottlétem alatt találták meg nagyapát is… Elég rossz volt, h nem lehettem itt a temetésen, meg 1általán…

Hazafelé már mindenki kimerült, aludtunk rengeteget, nem is tűnt másfél napnak az út. Amúgy sokkal rövidebb is lehetett volna, de a busz yo, ha 40-nel ment:)

Már 4-én megérkeztem, de csak tegnap pakoltam ki a cuccom, ma pedig pakolhattam vissza…:P A rákok nagyon bűzlöttek, szal kint vannak a teraszon sótlan levegőt szívni. Holnap + m1ek nagymamához Beregszászba + passzív résztvevője leszek a matektábornak is. 1ébként tökre elfelejtettem számolni, grr, szal yo lesz ez most a kis agyacskámnak:) Nah, szió!


A ház hátánál folyt a Dnyeszter torkolata


5 percre volt a tenger

Odesszában 3x voltunk:


Szolgáltatás, mobilmarketing:

Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.