50 beépített mondat! + Palindromok

Munkanapló >> Palindrom mondatok

A napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella… – ami később a Tejmozi c. regénnyé fejlődött.

A Tejmozi keletkezéstörténetéből

poliglott multikulti szövegjátékA napokban két újabb kapott mondatot építettem be a szövegembe, és most már (igaz, még csak fejben) pontosan kidolgoztam a novella záróképeit. De, ahogy elképzelem, ebbe a végső szövegrészbe már nem tudom a még fennmaradt mondatok némelyikét bedolgozni, így ezekre valószínűleg akkor kerül sor, amikor az egész szöveget elölről újra végigfésülöm, egybeszerkesztem. És előfordulhat, hogy minden „jószándékom” ellenére a végső, lecsiszolt verzióból kihagyok néhány vendégmondatot: azokat, amelyek ügyeskedéseim ellenére is kilógnak a műegészből. Mivel 53 idézetet kaptam, lehetséges, hogy a kerekebb 50-est célzom meg.

December 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját – és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába – inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt…

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a… c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.


tovább is van, mondom még

Mosztar, Nietzsche, borz

CsontváryA minap ment a tévében a Híd a Kwai folyó felett, ma pedig „olvasom a rádióban”, hogy elkészült a mosztari Öreg-híd, ma este avatják fel. Szinte napra egy évvel ezelőtt esszéfélét írtam erről Hídavatás címen. LÁSD: Hídavatás Mosztarban

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó Bölcsességek holnaputánra c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt: „Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.” „Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.”

Kétnapi hasztalan próbálkozás után ma sikerült a Tejmoziba beépítenem az egyik legnehezebb mondatot. Vass Tibitől kaptam, az egész anyagban a legrövidebb szövegegység, mégis megkínlódtam vele. Így hangzott: „A borz szaga.” Eddig csak mindig odébb tettem: ezzel ugyan nem lesz komoly probléma, egyszerű kis mondatocska. Most, hogy az utolsó 10 vendégszöveggel dolgozom, már nem halogathattam tovább; és úgy beépíteni, hogy ne tűnjön fel a szövegidegenség, roppant nehéz volt. Vélhetően a hónap végén közreadom a novella 4. részét képező műhelyszövegben.

*

Megtudtam, hogy a szociktól kaptam családi ösztöndíjat. Na ja. A fideszifjaktól meg baráti JA-díjat. Pechemre nem emlékszem, hogy 98-as NKA-ösztöndíjamat kormányváltás előtt vagy után kaptam, most tépelődhetek, hogy Gyuszibától vagy Vikiöcsitől. Azt is megtudtam, hogy itt harmadannyiból megélhetek, mint akik Mo-n háromszor annyiból. Még jó, hogy elkölteni nem akarja helyettem azt, amit még meg sem kaptam, s amiból majd jól levonják a lovonandókat. Lenne pár javaslatom a jólértesült számára, de hajlott gerincére és korára tekintettel – inkább tartózkodom a részletes ajánlattételtől.

*

Kolos megkapta a tartózkodási engedélyét! Vasárnap el is indul, hogy hétfőn Veszprémben betétesse az útlevelébe. Ez nehéz szülés volt.
Csönge naponta küld SMS-t a tengerről, jól érzi magát, de a víz (szerinte) hideg. Bátyuék meg holnap indulnak Bajáról a horvát tengerpartra.
És ha már a családról. Apu ma 77 éves, az apósom pedig lassan 4 hete, hogy elveszett.

*

Szörfölgetve a „Könyv és nevelés” honlapon csak most bukkantam rá arra a tavalyi cikkre, amelyben Fűzfa Balázs említi és (és értékeli) az UngPartyn tartott első virtuális könyvbemutatónkat. Az ezzel foglalkozó részlet: „Balla D. Károly honlapján 2002. február 21-én megtartották az első „igazán” virtuális könyv bemutatóját, mely egyben virtuális könyvbemutató is [félve tesszük hozzá, hogy] „volt” [mert hiszen ma, április 13-án is „van”]. [Érdemes megjegyeznünk az előbbi dátumot; lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva szimbolikus korszakhatárként tartjuk majd számon.] Bár az esemény akár még blöffnek is felfogható – a papírkönyv-bemutatók paródiájaként –, az ötlet komolysága sem vonható kétségbe, már csak a szereplő szakemberek tekintélye miatt sem.”

*

Gáti István barátom a Nietzsche hagyatékából előkerült szövegeket közreadó „Bölcsességek holnaputánra” c. könyvet fordítja, küldött belőle pár aforizmát. Ide tűzök kettőt, mai naplóm címére is gondolva:

Minden tudás felosztáson, kirekesztésen, behatároláson alapul; az egészről nincs abszolút tudásunk.

Hogy mennyit ér a világ, az a legkisebb részecskéjében nyilatkozik meg – nézd az embert, és megtudod, mit tarts a világról.

————-

Az idomítás csodája

egy Vef rádióAz ember-idomítás csodája – tárca, szöveg, írás – televízió, műsor, tv, rádió

A szenzációsnak szánt hírről, miszerint az egyik kereskedelmi televízió adásszünetét egyik este többen nézték, mint két közszolgálati csatorna műsorát, az jutott eszembe, amit Elemér barátunk mesélt – vagy 20 évvel ezelőtt. Akkoriban egy bentlakásos iskolában (ún. internátusban) működött nevelőtanárként, ami alig jelentett többet annál, mint hogy egy-egy rábízott osztályt csendben-fegyelemben kellett tartania a délután folyamán. Elvben a diákoknak ezalatt kellett volna az ő irányításával elkészíteniük a másnap délelőtti tanórákra a házi feladatukat (nagyjából úgy, ahogy egy napköziben), de, mint ahogy a tanítás egész menetét, ezt sem vette komolyan sem az iskola, sem a tanerő, sem a diákok – de még az oktatási rendszer felsőbb vezetői sem.

Ebben a délutáni foglalkozásokra kijelölt osztályteremben egy televíziókészülék is volt, és amikor a nevelő tanár úgy ítélte, hogy elég volt a felettébb megfeszített és különösképp odaadó tanulásból, akkor bekapcsolta a készüléket, hogy valami szórakoztató, netán okosító műsorral foglalja le az ekkorra már egyre nehezebben fegyelmezhető, peremlétre szorított szovjet ifjúságot. Ettől általában azonnal megszűnt a zaj, a galacsindobálás, pad alatti bokarugdosás, és ki tudja még mi minden, amivel a vásott kölkök a nevelőt idegesítették és magukat szórakoztatták karinthysan, tanárúrkéremesen. Ettől kezdve teljes odaadással csüggtek a képernyőn, szinte mindegy volt, mi a műsor, fő, hogy a kép mozogjon és közben valami szóljon. (Ezeknek a hátrányos helyzetű árváknak, alkoholista vagy börtönben ülő szülők gyerekeinek más civilizációs élvezetben nemigen volt részük, így aztán ezt meg is becsülték.)

Ám történt egyszer, hogy a tévé befuccsolt, és úgy látszott, igen nehéz lesz a fegyelmet fenntartani nélküle. Barátunk azonban feltalálta magát, kivette a táskájából a magánál hordott rádióját (nagy valószínűséggel egy Vefet vagy Alpinisztet), feltette a TV tetejére, bekapcsolta, és azt mondta: ma nem tévét, hanem rádiót nézünk. És, maga sem hitte: nézték. Hosszan és kitartóan, egészen a foglalkozási idő befejeztéig.

Másnap azonban otthon felejtette a rádióját, a tévét pedig persze nem javították meg.

Amikor eljött az ideje, felállt az asztalától, és „Szépen tanultatok, most már nézhetitek a tévét” kijelentéssel bekapcsolta a nem működő készüléket. És ezek a szeretet és szülők nélkül felnövő, általában lelkileg és gyakran mentálisan is sérült, állandó lefojtásban élő és büntetésekkel fegyelmezett gyerekek hosszan és teljes odaadással nézték a sötét képernyőt.

Nem vagyok sem pszichológus, sem etológus, így csak laikusként próbálhatok erre a viselkedésre magyarázatot adni. Azt hiszem, az a 30 gyerek azért meredt „jól nevelten” a nem működő tévére, mert azt gondolhatták, pontosabban úgy érezhették (hiszen nem valószínű, hogy ez tudatosult volna bennük), hogy ha most nem akarnának tévézni, akkor legközelebb talán nem is engedik meg nekik. Nem a nevelőjük tekintélye és felszólítása hatott rájuk, hanem a korábbi napok tapasztalata, az öröm emléke, amely a sötét és néma televízióra figyelve felidéződött bennük, és előrevetítette a holnapi vagy holnaputáni hasonló élvezetet. Hogy éppen ma történetesen elmaradt, azt jobban elviselték annál, semmint hogy ezt a csökkentett értékű élvezetet megtagadva veszélybe sodorták volna a jövendő alkalmakat. Talán valahogy így működik a „rászoktatás”, és ez az eset a bizonyítéka, hogy a sokszor ismétlődő gyakorlat, a kialakult viselkedési norma, az „örömrutin” erősebb beidegződést, ha tetszik: erősebb reflexet hoz létre annál, semhogy az öröm forrásának egyszeri elmaradása felborítaná a megszokást. A gátlás nyilván csak többszöri elmaradás után alakulna ki.

A dolog azért megdöbbentő, mert nem idomított állatokról, hanem gondolkodó emberekről van szó, és a józan ész számára ez a viselkedés érthetetlen, hiszen azt várnánk, hogy a gyerekek felzúdulnak, kiabálni kezdenek, hogy nincs adás, nincs kép, nincs hang, hát miféle tévézés ez – és a korábbinál is fegyelmezetlenebbül kezdenek hangoskodni, dobálózni, pad alatt bokát rugdosni, netán követelni kezdik, hogy ha így áll a helyzet, akkor mehessenek ki focizni.

De nem.

Ugyanígy azt hinnénk, ha a kereskedelmi csatornát bizonyos törvénysértések miatt az ORTT azzal bünteti, hogy nem sugározhat adást, akkor a nézők, miután elolvasták a pár soros közleményt a sötét képernyőn, és megtudták, mikortól indul újra a műsor, dühödten azonnal továbbkapcsolnak, hogy valami mással kárpótolják az elmaradt élvezetet.

De nem.

Újra és újra, negyedórákon át olvassák ugyanazt a feliratot, hallgatják a csendet és nézik az adásszünetet?

Igen.

Nem sikerült ez a népidomítás túlságosan is jól?


 

Alla naplója: Saslik

Nem is tudom, hogy keveredett el ennyire a füzetem, hónapokkal ezelőtt tűnt el, már azt gondoltam, elő sem kerül, és teljesen lemondtam arról, hogy tovább jegyezzem, mi is történik velem, velünk, mert nem akaródzott új naplót felavatni, hiszen világosan emlékeztem rá, alig írtam valamicskét a hónapokkal ezelőtt kezdett füzetbe, olyan sok lap maradt benne üresen, életem fölösleges napjai, amelyeket képtelenség évekbe, hónapokba, hetekbe szedni, mert nem tehet rendet bennük sem Gergely-, sem Julián-naptár, mert a kettő között kimutatható időkülönbség álnokul a bőröm alá bújt, a hasamra nőtt zsírok szarkofágja tett megközelíthetetlenné, de te kitartóan kísérleteztél feltárásommal, szikrázó szemmel jártál körbe-körbe, emlékszem a napra, amikor még feltűnés nélkül szimatoltál, aztán később már nem is titkoltad vágyadat, vadul szagoltál belém, mint a kannibálok, drágaságom, lihegted, miközben próbálgattad rajtam a hétfogást, mígnem a hetedik napon sóhajod megbontotta narancsbőrömet, amelyet sokáig páncélnak hittél, és hittem én is, honnan sejtethettük volna, milyen könnyen szakítja fel burkomat a leheleted, verejtéked fűszereiben pácolt molekuláim milyen hamar duzzadnak savakkal, borssal, a babér erőszakával átitatott húscafatokká a nagy melegben, amelyek rontásától csak a füst szabadíthatott meg, ezért raktál esténként nagy tüzet a körtefa alatt, majd vártad, hagyjon végre alább a lobogás, csendesedjek el a roppanások körülötted, égjenek le a fahasábok tövig, fonnyadjanak a lángok fészekaljnyi parazsat növesztve, s akkor izzanak fel megint, amikor néha megkapargatod, olyankor kinyílnak, megcsap a belőlük szabaduló hőség, a szád forrósága, amint fölém hajolsz és csitítasz, lassan, ne siessük el, égetten nem szereted, ezért ülsz hosszú órákon át türelmesen a füstben, nem forgatod túl gyakran a nyársat, jut időd bőven felfűzni a következő adagot, s az arcod ezalatt olyan idegen, mintha nem velem, hanem boszorkányok porcikáival gyöngyöznél, féltékenyen követem mozdulataidat, pedig húsomból kerültek ki ezek az ijesztő darabok, amelyek izmosát gusztussal illeszted zsíros részeimhez, híres arányérzékeddel teremted újra elrontott testemet, ilyenkor elkárhozom, mert istennek hiszlek, aki a pokolból hozatja magának az alapanyagot, a friss mellet, csípőt és combot, falánk istennek, aki mohón zabál fel, nehogy elvegyenek tőle az emberek.

Fordította Berniczky Éva

Kettős világvége: hátrányok és előnyök. Peremlét, 2.

– […] veszteséget vagy hozadékot, a szkizofrénia meghasonlottságát avagy a szemléleti kiteljesedést eredményezi-e a mezsgye-lét?

– […] A mezsgye-helyzetnek egyaránt vannak hátrányai és előnyei, így hatása is sokrétű. Szülőföldem valóban két világ átfedési területe, egyben kettős „világvége”. Mialatt egyik sarkából a másikba érünk, az európai civilizáció teljes „paradigmaváltása” lezajlik. Nyugat felől nézve itt ér véget a katolicizmus és protestantizmus, ezzel együtt a latin betűs írásbeliség. Keletről közeledve itt érünk az ortodoxia határára, itt szűnik meg a >>>tovább a teljes interjúhoz

——————–

Tegnap írtam arról, hogy 3 kritika is megjelent Éva könyvéről. Alighogy feltettem az anyagot, máris megtaláltam a negyediket :))
– báthori – többek között ezt írja: „Írásmódja: tömör, de nem megvilágítatlan; sokrétűen rejtélyes, de világos; ízlésesen barokk, de nem kibogozhatatlan.” >>tovább a teljes reckóhoz

Éva könyve

Eddig 3 fontos helyen jelent meg recenzió Éva könyvéről. A litera.hu és az ÉS után most nemrég a Magyar Hírlapban – még 17-én, de csak most találtam meg, majdnem véletlenül az OnLine kiadásban a Google keresővel. A szerző, Csokonai Attila többek között ezeket írja: „az egységesség, a nézőpont rögzítettsége, a stílusharmónia végig kitartott normája, a hangulati erő modulálása volt Berniczky Éva igénye alkotás közben, és lett erénye az általa jól ismert valóság finom eszközökkel történő újrateremtésének. Recenzens, hál’ isten, nem kényszerül arra, hogy okvetetlenkedve azt mondja, írjon olyan remeket, mint amilyen az egykori vasgyári munkás, most boncnokként dolgozó Fundánics története, akiről „fokozatosan lekopott maradék sorsa” (Földtől az eget). Vagy olyan nászutastörténetet, amelyben…” >>>tovább az összes kritikához

ösztönző díj-e az ösztöndíj?

Capi barátom a saját oldalán feltett a minap nekem pár kérdést, az utolsóra csak most válaszoltam.

„Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?”

Nos, tudod (mert egyszer szóvá is tetted), hogy ennek a naplónak van néhány anatémája. Ha nem is kezelem tabuként, de tudatosan kerülöm őket. Ezek egyike a magam és családom anyagi helyzete; ha néha halványan teszek is rá utalásokat, de nem beszélem ki. Nem mintha titok lenne, hanem mert egyrészt engem is csak annyira foglalkoztat, mint a többi „rossz, de elkerülhetetlen” dolog, másrészt azt gondolom, egy író a nyilvánosságnak szánt naplójában ne az időjárással foglalkozzon és ne azt írja meg, mit ebédelt aznap és hogyan működik az emésztése, netán melyik nadrágját vette fel reggel. Ugyanígy privát pénzügyeinket sem vontam ennek a naplónak a témái közé, bár – mondom -, tabunak sem tekintem.

Nos, ami az alkotói ösztöndíjat illeti. Hát először is se nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá, csak néhány éve zsigerből utálom a pályázgatást, és egyáltalán nincs kedvemre, hogy fenntartásaim ellenére kénytelen vagyok élni ezzel a lehetőséggel. Sokkal-sokkal jobban szeretném, ha egy könyvhonoráium nem két-három havi (vagy még kevesebb), hanem egy egész éves megélhetést biztosítana szerzőjének: amíg felélné az előző honorját, megírhatná következő könyvét. Meg azt is jobban szeretném, ha egy rangos folyóiratban megjelenő könyvkritikáért, amelyen mondjuk 3 hetet dolgozom, nem egyetlen kétszemélyes éttermi ebéd árának megfelelő tiszteletdíjat fizetnének, hanem ennek többszörösét. Ha egy vershonorból nem 10, hanem 100 liter benzint lehetne venni, ha egy fővárosi folyóiratban megjelenő 15 oldalas esszé legalább egyetlen havi internetszámlámat fedezné (de nem fedezi). És mivel eddig kizárólag Mo-i publikációkról beszéltem, így hát: nagyon-nagyon szeretném továbbá, ha lennének olyan kárpátaljai lapok és kiadók, amelyekben/nél szívesen publikálna az ember, és amelyek nem nevetséges honorokat fizetnek (ha egyáltalán…), a magyarországiaknak is csak töredékét. Továbbá szeretném, ha fizetnének az interjúkért, amelyekkel az alany gyakran többet dolgozik, mint a kérdező; szeretném, ha rendes honor járna a nagyvilágban sokfelé működő internetes lapokban való publikációkért (jó, itt van kivétel is; mint ahogy létezik néhány igen szép flekkdíjat fizető folyóirat is); szeretném, ha járna díjazás a gyakran tudtomon kívül történő újraközlésekért, ha egy-egy antológiában való szereplésért nem 2 tiszteletpéldány lenne a tiszteletdíj. Stb. Évekkel ezelőtt szerettem volna, ha kialakul és stabilizálódik egy olyan helyzet, amelyben kiadót, szerkesztőséget, alapítványt normálisan lehet működtetni és az elvégzett munkáért normális jövedelemhez lehet jutni (de nem így történt), most pedig marhára szeretném, ha valami pénzosztó hely egyszer teljesen meglepő módon úgy gondolná, hogy megfizeti azt a napi 6-8 órai munkámat, amit az UngPartyval töltök; netán anélkül, hogy kilincselnem kellene, támogatni akarná számos irodalmi projektumom valamelyikét, mondjuk az Egy mondtat-ot…. (A kis naiv.)
Amíg azonban mindez nincsen úgy, ahogy szeretném, szabadúszó íróként időnként kénytelen vagyok pályázati úton támogatásért folyamodni egy-egy elvégzendő munkához akkor is, ha magát a pályázgatást utálom, a pályázati rendszert pedig kifejezetten rossznak találom. Arról a minisztériumi kiírásról, amelyben most kénytelen-kelletlen részt vettem, meg is írtam a magam nem túl hízelgő véleményét ITT, egyben jeleztem, hogy az elmondottak ellenére talán én is benevezek. Ennél is nagyobb fenntartásaim voltak az Édes anyanyelvünk c. pályázattal szemben, oda nem is küldtem anyagot; így voltaképp a kevésbé rosszat választottam, és ezen az alapon azt gondolom, kész alkotással vagy konkrét irodalmi mű elkészítésének a vállalásával pályázni még mindig jobb, mint a független íróságot félretéve beállni érdeket szolgálni, megfelelni elvárásnak, netán szellemi rabszolgamunkát végezni, vagy ami mindegyiknél rosszabb: nagyjából munka nélkül, „sanyargatott sorsunkat” kiárusítva jutni anyagi javakhoz.

És hogy azért olyan nagyon senki ne irigykedjen… Az ösztöndíj kevesebb, mint egy évre, csupán 10 hónapra szól. Mértéke mindössze ötezer forinttal magasabb a magyarországi minimálbérnél (!) – és ez bruttó. Ha ugyanannyit vonnak le belőle, mint a külföldi szerzőktől más esetekben, akkor 40% megy adóba, és így a havi összeg 19 ezer Ft-tal alacsonyabb a Mo-i minimálbérnél. És bár a program 2004-re szólóan lett meghirdetve (értsd: ebben az évben a sikeres pályázónak ne legyen anyagi gondja), ma, öt héttel a az eredmény kihirdetése és az oklevelek átadása után a pénz még sehol sincs. Érdeklődésemre az ügyintéző a következő levelet küldte, éppen ma: „Az ösztöndíj kifizetéséről kevés információm van, tudomásom szerint a pályázat keretösszegét kihelyezik a Hungarofest Kht.-hoz. A Kht. fogja a pénzt kezelni és a támogatási szerződéseket a szerzőkkel megkötni, valamint a pénzt utalni. Mivel a Magyar Államkincstár augusztusban bezár és a szabadságolások ideje is eljött, valószínűleg ez a folyamat őszig elhúzódik.”
Ehhez már nincs is hozzáfűzni valóm. Mint ahogy az egészet szóba hozni sem akartam.

Fentebbi írásom ingyenreklámot kapott a Teraszon: ITT

Illetve „Egy irigy öreg kutya vicsorog” reagálásommal együtt: ITT

Peremlét, I.

al-bakarLloyd al-Bakar így indította velem készülő interjúját:

Közvetlenül a Kelet-Közép-Európát újrastrukturáló 1989/90/91-es politikai-társadalmi változások előtt egy 1988-ban keletkezett esszéjében az akkor szovjet állampolgárságú magyar író, Balla D. Károly (1957) a következőképpen határozta meg sajátos földrajzi és szellemi koordinátáit:

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

– Ön tehát bizonyos értelemben két világ határán állva szemléli közvetlen és tágabb környezetét. Szeretnénk megkérni, vázolja a vidék történelmét kevésbé ismerők számára, hogyan alakult ki ez a helyzet, miként jött létre az a sajátos földrajzi-etnikai alakul, amelynek még a puszta megnevezése is problémát jelent.

>>>tovább válaszomhoz, az interjú I. részéhez

Tejmozi

Multikulti poliglott szövegjátékMost már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, augusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.) >>>a Tejmozi keletkezéstörténete

Részlet a Tejmozi első negyedéből

Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességbe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára, évszakról évszakra változtatja az arcát.  Télen olyan, mintha…

…Valami kellemes időtlenségbe veszve haladtunk némán a ragyogó káprázatban. De a télnek mintha elege lett volna a sok sziporkából. Egyszerre beborult, és sűrűn esni kezdett a hó.

Látogatásom idején már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, mondja a hősöm az ablaküvegnek ott az idegenségben. Megbékéltem remeteségével, zordságával, amelybe most mintha egy leheletnyi melegség is vegyült volna. Oly sok éven át voltam tanúja keserűségének és mogorvaságának ott, a régi otthonunkban, és később oly sokáig láttam gyér itteni látogatásaim során a merev elutasítást, hogy most könnyű volt felfedeznem mozdulataiban az enyhülést, arcán a visszafogott, észrevétlen derűt. Okát nem ismertem, töprengeni rajta a fárasztó menetelésben nem voltam képes, inkább csak sejtettem, úti célunk vetít előre valami meghittséget.

Előző este érkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem, mint rendesen, most is arra gondoltam, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is felkavar zordsága, nyersessége, amint kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül. Rólam is, aki szerinte kisszerű, értelmetlen életet élek. Ugyan ne mondjam már, hogy fontos az a munka, amit abban az intézetben végzek. Ha legalább tanítanék, mondjuk valamilyen idegen nyelvet, annak még lenne is valami haszna. Vagy szótárt készítenék. De micsoda ostobaság az, hogy nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzem. Ilyen nincs. Valami vagy nyelv, vagy matematika, egyikkel nem magyarázható a másik, olyan, mintha egy focimeccset akarnál elzongorázni, mondta lekezelőn. Már rég nem bántott, hogy a tudományok iránt egyébként igen fogékony apám ilyen mereven elutasította, semmibe vette szakmai munkámat.

Nem ismerte az életemet, ismétli a hősöm, mert igazából sohasem akarta megismerni, mint ahogy én sem akartam, hogy a feltétlenül szükségesnél többet tudjon rólam. Így aztán fogalma sem lehetett arról, hogyan, mitől és miben öregedtem hozzá, miként szívta el nemcsak lelkesedésemet, hanem elemi kíváncsiságomat is az a taplószáraz tudomány, amelyért fiatalemberként éltem-haltam, s amelyről azt hittem, táplál és komoly tudóssá nevel majd éltető nedveivel. Apám nem tudhatta, miként vált lehúzó teherré az, ami korábban emelni látszott, nem sejthette, hogy az úgynevezett kutatás száraz rutinná vált számomra, s hogy szigorúan véve az eredményeim évek óta ugyanannak az egyhelyben-topogásnak a változatos leírásai. Nem lehetett tudomása arról sem, mennyire nyomaszt a többéves munkám során létrehozott óriási nyelvi korpusz, hogy agyamra megy az idiómák végtelen sokasága, hogy a könnyűnek látszó, valójában mázsás súlyú grammatikai struktúrák éjszakánként a mellemre telepszenek, levegőt is alig kapok tőlük. Bárcsak újra ösztönös, öntudatlan használója lehetnék a nyelvnek, sóhajtok fel néha, amikor azon kapom magam, hogy egy meghitt szerelmi helyzetben is az elhangzott mondatokat elemzem, paradigmasorok és a hozzájuk kapcsolható matematikai algoritmusok futnak a szemem előtt. Mindeközben tisztában vagyok minden erőfeszítésem hiábavalóságával, azzal, hogy ez az egész matematikai modellezés, amelyre az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve. Egyre valószínűbbnek látszik, hiba volt abból kiindulni, hogy a nyelvi entitásokat olyan fizikai létezőknek lehet tekinteni, amelyek kauzális hatások rendszerében feltételezik és határozzák meg egymást, s mint ilyenek, adekvát módon modellezhetők a matematika eszköztárával. A téves feltevés nem hozhatott pozitív eredményt, már az elején be kellett volna látnom, hogy a nyelvi helyzetek és folyamatok, hiába képezik a fizikai valóság részét, mégis megragadhatatlanok egy alapjában idegen rendszer módszertanával. A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától.

Olvasd ezt is: A posztmodern előfutára: Hajnóczy Péter. Élete, halála

Csönge naplója

CsöngeMost azért írok, mert rám van szólva, h írjak!:) Nem is értem, h miért eszi a fejecskémet apu, amikor igazán sűrűn gyártom neki a naplóimat…

A nyár eddig elég fantörpikus, leszámítva nagyapa eltűnését…:(

Az évzárót a praktikának elnevezett két hétig tartó napi több órás körmölés követte, ahol elvileg el kellett volna sajátítanunk az elsősegélynyújtás csínját-bínját. De persze ukránul/oroszul írtunk, úgyhogy a társaság nagy részének fogalma sem volt róla, hogy kéztörés esetén kell-e kávét itatni a sérülttel, vagy gázmérgezett embernek van-e szüksége meleg fürdőre. Nah, mind1, legalább megtanultam gyorsan írni ukránul:P

A praktika után általában lógtunk a városban, kosaraztunk vagy görkoriztunk.

Aztán tizenvalahanyadikán eljött hozzánk 1 irces ismerősöm:) Még korábban megbeszéltük Vlasztáékkal, hogy nyáron meglátogatjuk a kárpátaljai várakat (Nevicke, Huszt, Munkács), később pedig módosult a dolog, és Atis ittlétére tettük át a vármegnézéseket. Közben Juli sajnos elutazott táborba, Vlaszta pedig csak Husztra jott el. Nem semmi volt az az utazás:) Busszal mentünk és kb 3 óra volt az út. Vlasztának pedig időre vissza kellett jönnie, ez azt jelentette, hogy 1 óránk volt Huszton. Ez az 1 óra így telt: ki a buszból, pisiszünet, felrohanás a h1re, vár +tekintése, lerohanás a h1ről, j1vétel, be a buszba. Keményen belevetettük magunkat Husztba:) De úgy összességében yo volt az egész, a 3 óra utat szépen elhülyéskedtük.

Munkácsra csak 2en mentünk, anyu kitett minket a várnál, utána pedig a központban bóklásztunk, megnéztünk egy-két templomot is, az 1iknél elkapott minket vmi templomi manus és letámadásszerűen megismerkedett velünk. Addig minden rendben volt vele, hogy hívő meg hogy nézi a foci ebét, de amikor a David Beckham magánéletéről (feleség, megcsal, szerető…) kezdett társalogni velünk (társalogni=ő beszélt:), azt nem igazán éreztem okénak… De 1ébként aranyos volt a pasi, meg mindig rámjön a nevetés, ha eszembe jut:)

Atis elmenetele után másnap tánctáborba utaztunk Diával. Az volt ebben a legyobb, h mi 2en nem akartunk menni ebbe a táborba és a többiek, akik rábeszéltek minket, végülis nem jöttek el… De ennek ellenére élveztük, mert idén sokkal több volt benne az élet és még táncórákra is jártunk:) Ez pedig nagy szám, mert tavaly ellógtuk az összes órát, nem igazán szeretjük a néptáncot…:P A táborba pedig a társaság miatt mentünk.

Innen pár nappal hamarabb hazajöttem, mert a következő táborommal egybeesett. Itthon azzal köszöntöttek, h eltűnt nagyapa… Elég szörnyű ez… Főleg, ha az ember belegondol, hogy mi lehet vele… Áh:(

A tábor előtt Budapestre utaztam, vonattal, egyedül (imádoook vonatozni:)) Mari nénihez és István bácsihoz. A vonaton megismerkedtem néhány tiszatúráról érkezett sráccal, akiknek yo vízszaguk volt és nagyon yo fejeknek látszottak:) Istvan bácsi másnap elvitt a Mészáros utcába, a Duna TV székhelyéhez, ahol be lettem regisztrálva, kaptam dunás pólót, tollat, csuklópántot (annyi minden volt a kezemen, h nem tudta a csaj hova rakni), ebédet:)

VéViiii:)

Most azért írok, mert rám van szólva, h írjak!:) Nem is értem, h miért eszi a fejecskémet apu, amikor igazán sűrűn gyártom neki a naplóimat…

A nyár eddig elég fantörpikus, leszámítva nagyapa eltűnését…:(

Az évzárót a praktikának elnevezett két hétig tartó napi több órás körmölés követte, ahol elvileg el kellett volna sajátítanunk az elsősegélynyújtás csínját-bínját. De persze ukránul/oroszul írtunk, úgyhogy a társaság nagy részének fogalma sem volt róla, hogy kéztörés esetén kell-e kávét itatni a sérülttel, vagy gázmérgezett embernek van-e szüksége meleg fürdőre. Nah, mind1, legalább megtanultam gyorsan írni ukránul:P

A praktika után általában lógtunk a városban, kosaraztunk vagy görkoriztunk.

Aztán tizenvalahanyadikán eljött hozzánk 1 irces ismerősöm:) Még korábban megbeszéltük Vlasztáékkal, hogy nyáron meglátogatjuk a kárpátaljai várakat (Nevicke, Huszt, Munkács), később pedig módosult a dolog, és Atis ittlétére tettük át a vármegnézéseket. Közben Juli sajnos elutazott táborba, Vlaszta pedig csak Husztra jott el. Nem semmi volt az az utazás:) Busszal mentünk és kb 3 óra volt az út. Vlasztának pedig időre vissza kellett jönnie, ez azt jelentette, hogy 1 óránk volt Huszton. Ez az 1 óra így telt: ki a buszból, pisiszünet, felrohanás a h1re, vár +tekintése, lerohanás a h1ről, j1vétel, be a buszba. Keményen belevetettük magunkat Husztba:) De úgy összességében yo volt az egész, a 3 óra utat szépen elhülyéskedtük.

Munkácsra csak 2en mentünk, anyu kitett minket a várnál, utána pedig a központban bóklásztunk, megnéztünk egy-két templomot is, az 1iknél elkapott minket vmi templomi manus és letámadásszerűen megismerkedett velünk. Addig minden rendben volt vele, hogy hívő meg hogy nézi a foci ebét, de amikor a David Beckham magánéletéről (feleség, megcsal, szerető…) kezdett társalogni velünk (társalogni=ő beszélt:), azt nem igazán éreztem okénak… De 1ébként aranyos volt a pasi, meg mindig rámjön a nevetés, ha eszembe jut:)

Atis elmenetele után másnap tánctáborba utaztunk Diával. Az volt ebben a legyobb, h mi 2en nem akartunk menni ebbe a táborba és a többiek, akik rábeszéltek minket, végülis nem jöttek el… De ennek ellenére élveztük, mert idén sokkal több volt benne az élet és még táncórákra is jártunk:) Ez pedig nagy szám, mert tavaly ellógtuk az összes órát, nem igazán szeretjük a néptáncot…:P A táborba pedig a társaság miatt mentünk.

Innen pár nappal hamarabb hazajöttem, mert a következő táborommal egybeesett. Itthon azzal köszöntöttek, h eltűnt nagyapa… Elég szörnyű ez… Főleg, ha az ember belegondol, hogy mi lehet vele… Áh:(

A tábor előtt Budapestre utaztam, vonattal, egyedül (imádoook vonatozni:)) Mari nénihez és István bácsihoz. A vonaton megismerkedtem néhány tiszatúráról érkezett sráccal, akiknek yo vízszaguk volt és nagyon yo fejeknek látszottak:) Istvan bácsi másnap elvitt a Mészáros utcába, a Duna TV székhelyéhez, ahol be lettem regisztrálva, kaptam dunás pólót, tollat, csuklópántot (annyi minden volt a kezemen, h nem tudta a csaj hova rakni), ebédet:)

Ezután elindultak a buszok Szurdokpüspökibe, ami 1 nagyon édes, 1000 éves mátrai falvacska. A tábor remek volt, zajlottak mindenféle előadások (pár uncsi is persze), h1etmásztunk (viiii, és még izomlázam sem volt, pedig yokora 1 h1 volt:)), Egerben voltunk kirándulni (vettem boszorkányos fülbevalót), strandolni (megdobáltak jégkása „hógolyóval”), filmet néztünk, megnyertük a focimeccset, volt bennem 1 kullancs (sztem aranyos volt:)), láttam sok-sok denevért (imádom őket:)), és hallottam a szunyogokat is, de mivel a haverjaim, engem nem bántottak:P 13-an voltunk 1 szobában, csupa aranyos lányok:) Szal telleg yo kis tabor volt és rosszul esett belőle elmenni…

De mivel utána is yo helyre kerültem, nem lett olyan cörnyű a helyzet:) István bácsiéknál alakult ki a ballagyerek-gyűjtőhely, Kolos is hozzájuk jött a Balatonról. Úgy nagyjából mind2en átaludtunk 1 háromnegyed napot:) Kivételesen ezután enni is hajlandó voltam rendes adagokat:) Pedig a táborban is ok volt a kaja:) 1folytában sztárfotózott minket István bácsi, Kolossal lógtunk 1et a városban, aztán én István bácsival is. Elmentünk a Nemzetiben, sztem nagyon érdekes volt:) Épp renoválták a lépcsőt, pedig István bácsi le akart petőfizni engem:) És jártunk könyvesboltban nemvenni könyvet:) Volt még 1 netes talim is, és a Moszkva téren hülyéskedtem 1et a cigányokkal:) Aztán pedig ki lettünk szállítva a Keletibe, megkönnyebültek Mari néniék, hogy 2 Ballával kevesebb:)

Holnap pedig utazom a tengerre Odessza mellé Vlasztával és szüleivel, biztos nagyon remek lesz, és valószínűleg kötelezőn kell majd róla naplót írnom…

További kellemes nyarat mindenkibe!:)