100 éve született Drávai (Legeza) Gizella

A napokban lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella, sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus (1911.05.07-1981.08.28). Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között.

Számos korai írásomnak volt első szigorú kritikusa. Ha friss verset adtam a kezébe, általában felolvasta cigarettán edzett rekedtes hangján. Közben rá is gyújtott, és elmondta, mit gondol egy-egy sorról. Néha csak asszociált szabadon, máskor belemerült a szóképek elemzésébe. A végén apró gesztussal jelezte, tetszett-e a vers: ha igen, elkérte a kéziratot, ha nem, visszaadta.

Azon kevesek egyike volt – és ezt csak jóval a halála után fogtam fel -, akik a szovjet érában sem a hatalommal kötendő méltatlan kompromisszumokba nem hagyták magukat belekényszeríteni, sem olyan ellenzéki szerepbe nem sodródtak, amely miatt a közélet peremére szorulhattak, hivatásuktól eltiltathattak volna. Drávai Gizella úgy tudta képviselni a magyarságot és a magyar kultúrát, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem a csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

Többször írtam róla, de életében csak egyszer. Kis cikkben köszöntöttem 70. születésnapján, amikor már nagyon beteg volt. Ezt az írást is ő olvasta fel nekem, amikor a kórházi társalgóban átadtam neki. A végén ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

Nem sokad tévedett, bő három hónappal később már a temetésén gyűlt egybe a beregszászi és kárpátaljai magyarság színe-java. A szertartásnak volt valami nagyon halvány demonstráció-jellege: a gyász emberi kifejezése mellett kicsit magyarságunkat, a magyar szó iránti Drávai-féle elkötelezettségünket is felmutatta sokaságunk a velünk szemben nem épp barátságos szovjet valóság közepette. Amikor már elhangzott minden beszéd, mi, tanítványai még kis ideig együtt maradtunk a sír körül. Anyám később mesélte el: félve hagyott ott minket, attól tartott, valami tényleges demonstrációra készülünk, ne adj isten elénekeljük a Himnuszt. De nem, nem keltettünk botrányt, meg sem fordult a fejünkben, hogy provokáljuk a hatalmat. Bőven elegendőnek látszott, ha szívünkben megerősítjük azt, amire kedves halottunk tanított.

Leveleztünk is el-elvétve. Én beszámoltam a dolgaimról, felvetettem egy-egy engem foglalkoztató irodalmi témát, s általában az új verseimből is került a borítékba. Mindig válaszolt, röviden, de bölcsen. Utoljára Pilinszky halálakor váltottunk üzenetet. Én ezt a képversemet küldtem el kommentár nélkül: Pilinszky, 1981 – s ő, már súlyos betegen, nem mulasztotta el megköszönni. Furcsa érzés töltött el engem, a hitetlent,  amikor azt olvastam levelében, hogy versemet beletette a bibliájába.

Öt évvel később, születésének 75. évfordulójára személyes hangú megemlékezést írtam az akkor fontos orgánumnak számító Kárpáti Kalendáriumba. Ez talán az első elfogadható nívójú nem-szépirodalmi írásom. Itt alább olvasható: Gizi néni.

Nem maradhatott ki alakja Szembesülés c. regényemből sem. Ebben Oresztész fejlődéstörténetét az Elektrákkal és Évákkal való találkozásai mentén bontom ki az Agamemnon és Egiszthosz ellentéte által meghatározott szellemi erőtérben. Abban, hogy Oresztész olyan lett, amilyen, jelentős  szerep jutott a moiráknak (párkáknak) is, közöttük Darráviának is, aki épp a lojalitás és ellenzékiség közti méltatlan választás dolgában igazítja el Oresztészt saját példaértékű magatartásával.

Ugyancsak szerepel – saját nevén – Az álommás c. befejezetlen életrajzi regényemben, ahol is így írom le első találkozásunkat:

…a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy többedmagammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
Mint később még évekig, most is a program része volt, hogy megmutatta újabb könyvszerzeményeit. Az egyik egy művészeket ábrázoló fotóalbum volt. Lapozta, és minden portréhoz megjegyzést fűzött: Boros Miklós (agyagos kézzel, „munkaruhában”) – a művész. Illyés Gyula (matrózsapkában a tihanyi nyaralója előtt, a napba hunyorogva) – az ember. Németh László – az isten (még kiegészítette azzal, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá változik a keze alatt, pedig már olyan beteg, hogy magnetofonba mondja a műveit, és a titkárnője később legépeli). Passuth László (bőrfotelban egy kandalló mellett, amelyen egyetlen szem por sincs) – az úriember. Lám, még ma is emlékszem a különös leckére.

Az első találkozástól hosszú út vezetett az utolsóig: én felnőtté értem, őt az öregedést megelőzve érte utol a halálos kór. Éva már súlyos betegen ismerte meg, nem láthatta fénykorában. Kettőnk kapcsolatában mégis szerepe van Gizi néninek: temetésén, azon az augusztusi napon nem csupán az általa képviselt értékek mellett tettünk tanúbizonyságot. Alighanem az is akkor dőlt el, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, amikor a sírnál összeölelkeztünk.


.

Gizi néni

Legnagyobb megtiszteltetésnek az számított, ha felolvasta írásainkat. Kezébe adtuk legfrissebb versünket, novellánkat, cikkünket, s ő ilyenkor nem merült bele némán a papírba, nem hagyta, hogy mi addig – bár feszülten, de mégis csak: – unatkozzunk; nem, ehelyett megköszörülte a torkát, s rekedtes, dohányfüst edzette hangján szótagolva felolvasta a címet.

Aztán cigarettára gyújtott, s amíg ezzel foglalatoskodott, el is mondta, mit gondol a címről, s mit vár egy ilyen című írástól. Ezután következett a tulajdonképpeni szöveg. A verset soronként, a prózát mondatonként olvasta. Mindhez volt valami megjegyzése, mindenről eszébe jutott valami: az egyik sorról egy rég olvasott regény, a másikról egy irodalmi anekdota; a harmadikról kifejtette, mi nem tetszik neki benne, a negyediknél, hogy „ez viszont szép”. Így aztán egy szonett felolvasása félórákig eltarthatott, s az utolsó sorok előtt – hogy felidézze, mi is volt az elején – gyakran elölről kezdte az egészet.

Mikor véget ért az aktus, ha azt esetleg nem is tudtuk pontosan, mit is tartsunk versünkről-novellánkról, az irodalomról, az életről és saját magunkról feltétlenül megtudtunk valami olyasmit, amit csak ő volt képes így „játszva tanítva” megfogalmazni nekünk – s amit csak neki hittünk el.

Ha a fent leírt szokásától eltérően egy szöveget egyhuzamban, minden kommentár nélkül olvasott fel, tudhattuk: legújabb írásunk vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. S hogy e kettő közül melyik, azt nem kellett megmondania: egy apró gesztussal tudtunkra adta. A rosszat udvariasan visszaadta, a neki tetszőt megtartotta.

Amikor egy öt évvel ezelőtti szép májusi délutánon – hetvenedik születésnapján – egy róla szóló kis lírai tollrajzzal leptem meg az akkor már súlyosan beteg ünnepeltet, a kórházi folyosó társalgóvá szélesedő – ebédlőnek is használt – részébe vezetett, leültetett egy csendesebb zugba, mellém telepedett, s fennhangon olvasni kezdte:

„Legszívesebben így írnám: Gizinéni, ha a helyesírás nem intene a szókapcsolat külön írandóságára. Mert a mi tudatunkban a neve már teljesen egybeolvadt az utána következő szóval. Nekünk már egy szó – egy fogalom. Egy fogalom. Így is szólítjuk. Sőt, így is: Gizimama. Vagy még egyszerűbben: Mama. Ezzel a kedves, sokszor szoruló torokkal kiejtett szóval. (…)

…Gizi néni, Drávai Gizella hetvenéves. Jólesne hozzátenni: de nem néz ki annyinak. Füllentés lenne. Neki nem sikerült kijátszania a kíméletlen időt. Mint fa az árulkodó évgyűrűket, úgy hordja magán az idő-hieroglifákat: a ráncok félreérthetetlen, mélyre vésett jegyeit, melyeket már nem tudnak a mosolyok kisimítani.”Stb., stb. Amikor a végére ért a felolvasásnak, elhallgatott. Majd nagyon halkan, ijesztő komorsággal mindössze ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

*

Tudom, nem az volt az utolsó oxigénpárnája. Az elkövetkezendő napokban néhányra még szüksége lehetett. Mégis, amikor a Gizi nénit épp akkor ápoló rokon kérésére átvettem, a gyógyszertárban feltöltettem, és a kis Ivan Franko utcai beregszászi ház ablakában beadtam az oxigéntömlőt, átfutott agyamon, talán az utolsó mély, könnyű lélegzések esélyét küldtem be az akkor már eszméletét is gyakran elvesztő betegnek.

Egy héttel később, Gizi néni temetésén döbbentett meg a felismerés: talán én voltam az, aki biológiai léte utolsó kívánságának eleget tettem, s talán én leszek az is, aki szellemi létének hallhatatlanságával elsők közt találkozom: szerkesztőségi asztalomon már ott vártak a legújabb kiadású IX-es magyar irodalom tankönyv korrigálandó ívei. E tankönyvet – néhány továbbival együtt – ő írta, ebből tanultam én is, s új és újabb kiadásaiból még nemzedékek fogják magukba szívni az irodalom szeretetét.

*

 Amikor kórházba került, zarándokhelyünk lett a fehér falú kórterem. A kilincsnek nem volt ideje kihűlni. Nem, nem a „hála” vitt oda minket, tényleges tanítványait és játszva tanító magánóráinak hallgatóit. Nem: még egy-egy ilyen látogatás során is mi kaptunk többet, még akkor is munkált benne a leküzdhetetlen pedagógusi vágy: továbbadni, mindent továbbadni. Amire nem volt idő az iskolai tanórák negyvenöt perceiben, amire nem volt idő a nyugdíj pihenéssel soha nem telő napjaiban, amire nem volt hely a tankönyvekben, ami nem fért bele etikai kisesszéknek is beillő újságcikkeibe. Továbbadni az ismeretet, tovább a tudást, az emberséget, a szépet.

S mi ittuk, lélegeztük szavait. Mondatai megragadtak agyunkban, ma is hibátlanul fel tudjuk mondani a Leckét.

Azon a májusi délutánon, amikor a kórház társalgóvá szélesedő folyosóján felolvasta a neki szánt születésnapi ajándékot, s nekrológ-szépségűnek nevezte kis lírai tollrajzomat, akkor illett volna megsértődnöm, azt mondanom: „Ugyan, Gizi néni, miféle nekrológ!?”, s nagy optimistán hozzátennem, hogy majd hetvenötödik születésnapjára akkor csúnyábbakat írok. Mégsem szóltam semmit. Tudtam, hogy majdnem igaza van. Három hónapnyit tévedett mindössze.

*

Akkori írásomat előlegezett nekrológnak érezte. Ezt a mostanit vegye hát valódi ajándéknak:

Boldog születésnapot, Gizi néni. Élj soká – bennünk.

 

(1985.)

Megjelent: Kárpáti Kalendárum ’86. Uzshorod, 1986.


Drávai (szül: Legeza) Gizella (1911-1981) kárpátaljai magyar pedagógus, tankönyvszerző, műfordító. Beregszász kulturális életének meghatározó személyisége. Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán. 2000-ben  posztumusz Pro Urbe díjjal ismerték el munkásságát. egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

*

Drávainé Legeza Gizella 1911. május 7-én (más források szerint május 8-án) született Beregszászban (más források szerint Kovászón) görög katolikus lelkész családjában.

A polgári iskola elvégzése után egy évig a beregszászi Kálvin nyomdában dolgozott, majd 1926-30 között az ungvári tanítóképzőben tanult. 1930-tól 1944 októberéig elemi iskolai tanítónőként dolgozott Miszticén, Bilkén, Rakaszon, Újlakon, Jánosiban és Balazséron. 1944 után előbb a beregszászi 4. sz. iskolában, majd nyugdíjba vonulásáig a 6. sz. iskolában tanított.

Más források szerint a Munkácsi Tanítóképző elvégzése után a Beregszászi Polgári Iskolában kezdte sok évtizedes pedagógusi tevékenységét.

Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán.

Már a harmincas években jelentős szervezőmunkát végzett, a háború után szülővárosában elsőként indított magyar irodalmi kört. A pedagógusok, beregszászi és kárpátaljai értelmiségiek körében nagy tekintélye révén véleménye mindig sokat nyomott a latban. Haláláig szoros barátságban állt a régió legtöbb alkotójával.

Tankönyvírói és műfordítói tevékenysége is említendő, nevelő célzatú újságcikkek (olykor etikai miniesszék) is fűződnek nevéhez.

Hosszú betegség után 1981. augusztus 28-én érte a halál beregszászi otthonában. A város lakossága és Kárpátalja magyar értelmisége megrendülten kísérte utolsó útjára.

Ma egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

Kovács Alfréd fent látható fotója a 70-es években készült Drávai Gizelláról.

 


Születésének kilencvenötödik évfordulóján a Kárpáti Igaz Szóban Balla László emlékezett meg róla:

Drávai Gizella gerendás szobájából

Kilencvenöt éve született Drávai Gizella. A szerkesztőség fölkért, hogy ebből az alkalomból írjak a szép emlékezetű „kulturális mindenes”-ről visszaemlékezést. Számomra ez kedves föladat volna, hisz több évtizedes szoros barátságot és munkakapcsolatot ápoltam vele: kiadóhivatali szerkesztőként gondoztam míves fordításait, nagy szakértelemmel megírt tankönyveit, majd pedig, a Kárpáti Igaz Szó élére kerülve, lapunk egyik legfontosabb publicistájának tekintettem Gizellát. Így hát szívesen írtam volna méltató cikket az évfordulóra, de sajnos, agyvérzésem után számomra nehezen megy a betűvetés, ezért csupán egy olyan dolgozatomat tudom felajánlani, amely tizenhét évvel ezelőtt jelent meg egy magyarországi újságban. Különben az alábbi sorok az akkori idők történéseibe is adnak némi betekintést.

Hat egyesület alakult a közelmúlt időkben Kárpátalja városaiban a magyar lakosság kulturális életének, közművelődésének szervezésére. Most tesznek közös erőfeszítéseket, hogy létrehozhassák csúcsszervüket: az Ukrajnai Magyar Dolgozók Művelődési Szövetségét. Az egyesületek mindegyike történelmünk és szellemi életünk egy-egy nagyságának a nevét viseli, így II. Rákóczi Ferencét, Bartók Béláét, Illyés Gyuláét, Hollósy Simonét… Az egyetlen falusi közművelődési egyesület Kovács Vilmosnak, a fiatalon elhunyt kárpátaljai magyar írónak a nevét vette fel. Az egyik legnépesebb közösségünk az ungvári Drávai Gizella Magyar Irodalmi és Művelődési Kör névadóját kevéssé ismerik Magyarországon, pedig életútja határon innen és túl egyaránt figyelemre méltó. Drávai Gizella

Néhány éve, nyugdíjas tanárnőként halt meg Drávai Gizella alig hetvenévesen. Halálát az egész kárpátaljai magyarság gyásza kísérte. Temetése szinte tömegmegmozdulás jellegét öltötte, pedig a szó hivatalos értelmében nem volt kiemelkedő személyiség. Semmilyen címet és rangot nem viselt. Hogy is kapott volna fentről jövő elismerést, hiszen a személyi kultusz és a pangás éveiben a nemzeti törekvéseket sokszor gyanakvással szemlélték.

Kérdezzük csak meg a kárpátaljai magyar szellemi élet mai fiatalabbjait, a harminc-negyven éveseket (mindegy, írókat-e, festőket-e vagy munkájukat végtelen odaadással végző magyartanárokat), kérdezzük meg csak őket: ki volt az, akitől egy életre szóló indíttatást kaptak? Ki volt az, aki tudatosította bennük nemzetük szolgálatának kötelességét? Ki volt az, aki óriási tudását megosztva, hivatásuk mesterfogásaira rávezette őket? A felelet egyértelmű: Gizi néni – ahogy mindenki hívta. Így emlegetik ma is. Ez volt az ő rangja.

Akkoriban nem voltak még magyar közművelődési egyesületeink. Ezeket pótolta az az egyszerű, kétszobás, gerendás mennyezetű beregszászi házikó, amelyet Drávai Gizella lelkész apjától örökölt. Az iskolai magyarórák naponta itt folytatódtak. Itt, Gizi néni hatalmas könyvtárának kincsei között, Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László, Váci Mihály köteteinek, gondolatainak társaságában. Itt folyt most már eszmecsere a magyar irodalomról, történelemről (akkor még az utóbbit nem tanították), közben egy-egy lemez is előkerült. Erről csendült meg a Szózat, az Allegro Barbaro, Váci Mihálytól a Nem elég…

Szinte minden tanítványából a magyar szellemiség hű ápolója lett. Nem csupán iskolai növendékei keresték fel. A más városi fiatalok is úgy jártak ide, mint a jó kútra. Jellemző, hogy például ungvári iskolában nevelkedett fiam, Balla D. Károly is mindmáig egyik legfőbb mesterének vallja Drávai Gizellát. És hűségesen idelátogattunk minden adandó alkalommal mi is, a Drávai Gizella nemzedékéhez tartozók. Első utam Beregszászba menve, mindig hozzá vezetett. Hitért jöttem, biztatásért, gyakran mindig kéznél lévő bölcs tanácsért.

Drávai Gizella azonban nem csupán kovászember volt, hagyatéka nemcsak másokban él tovább. Tekintélyes, kézzelfogható életművet is hagyott maga után. Mikor az ötvenes évek közepén, a végre meginduló magyar középiskoláknak tankönyvre volt szükségük, ő vállalkozott az elsők közt megírásuk nehéz feladatára. Kilencedikeseink ma is az ő magyarirodalom-tankönyvéből tanulnak, s középiskolás mondattana a tudományos szemléletet sajátos olvasmányossággal ötvözte. Írt módszertani szakkönyveket is. Helyi kiadóink orosz és ukrán írók számos művét jelentették meg Drávai Gizella fordításában. Mikor 1965-ben újjáéledt, ismét önálló lappá szerveződött a korábban fordításos lapként megjelenő Kárpáti Igaz Szó, akkor Drávai Gizella egyik legfontosabb publicistánk lett.

Ilyen életmű birtokában hivatalos elismerést is kaphatott volna. Ám nem nézték jó szemmel, hogy nyíltan hangoztatta: a kárpátaljai magyarságot több jog illeti meg, művelődési élete több támogatást érdemel. Bátran tette szóvá az anomáliákat is.

Tavaly tavasszal mi, ungvári magyarok, élve a számunkra megnyílt lehetőséggel, a területi könyvtár égisze alatt közművelődési egyesületet alapítottunk. A tagság bizalmából, ennek élére kerültem, és egyhangúlag elfogadták azt a javaslatomat, hogy viseljük Drávai Gizella nevét.

Körünk egyébként egy csapásra népszerű lett. Havonkénti összejöveteleinkre tódulnak a részvevők. Főként a helyi magyar szellemi élet fejlesztését tekintjük feladatunknak. Számos érdekes és a problémák mélyére nyúló műhelybeszélgetést folytatunk itt írókkal, képzőművészekkel, zeneszerzőkkel. Figyelemmel kísérjük és méltatjuk a magyarországi művelődési életet is. Emlékezetes, hangversennyel egybekötött megemlékezést rendeztünk Bartók Béla hamvainak hazahozatalakor, irodalmi est keretében búcsúztunk Garai Gábortól, külön összejövetelt szenteltünk a Magyarok Világszövetsége nemrégi 50 éves jubileumának. Állandó előadóink közt a terület művelődési életének legjobbjai szerepelnek.

Közösségünket a nemzeti kultúra iránti mély elkötelezettség tartja össze. A lelkesedést, amely tagságunk munkáját áthatja, talán éppen Drávai Gizella kis gerendás beregszászi házából hoztuk magunkkal.

Balla László

A lap az  évfordulón Gizi néni egy régi írását is leközölte:

Csak közömbösek ne legyünk

Az én gyermekkoromban – a 10-es, 20-as években – a tüdőbaj volt a népbetegség világszerte. Ma az ideg- és a lelki megbetegedések tekinthetők népbetegségeknek ugyancsak világszerte. Küzdenek ellene mind az egészségügyi, mind a társadalmi szervek, de állítom, hogy a „helyzet kulcsa” a mi, a népművelők kezében van.

A ránk bízott emberformálás feladata és a vele járó felelősség óriási. Hogyan végezzük hát ezt az igen-igen nehéz munkát? Mit, mikor, és hogyan cselekedjünk, hogy – Gorkij szavaival élve: a gyermekek, földünk virágai – az új életformák megteremtőivé váljanak.

Manapság igen sok szó esik az ifjúság helyes neveléséről, a nevelés különböző problémáiról. Soha annyi lélektannal foglalkozó tudományos és ismeretterjesztő előadás, szakkönyv, brosúra, vizsgálat, kísérletezés nem volt, mint napjainkban! Ma valósággal divattá lett a „lelkizés”.

Az idegek és a lélek megbetegedéseitől, sajnos, nem mentesek a gyermekek sem, s mint nevelőket elsősorban a problémának ez a része érdekel bennünket.

És most megint Gorkijt idézem:

„Szeretni a gyermeket – ezt a tyúk is tudja. De nevelni is tudni őket – ez már komoly államügy, amelyhez tehetség és nagy életismeret szükséges.”

Tehetség és életismeret.

Tehetséges az a tanító, akinek természetadta, vele született hajlama vagy kinevelt képessége van a mások oktatására.

Az igazság az, hogy nem mindenkinek szíve szerint választott pályája a tanítás. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a kevésbé tehetséges pedagógust az erős akarat nagy teljesítményekre teszi képessé, viszont a kitartás hiánya miatt sok tehetséges kartársunk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ez utóbbi nagyon sajnálatos, mert minden elsikkadt erő veszteséget jelent a társadalom számára.

Ismerek egészen elfásult fiatal tanítókat. Ennek oka legtöbbször abban rejlik, hogy ezek a kollégák nem a józan önismeretre és a lehetőségek mérlegelésére alapozták elképzeléseiket a világban elfoglalt helyükről, hanem ábrándokra és hamis képzetekre.

Itt el is jutottunk az életismeret problémájához, aminek tisztázására nagy szükségünk van, ha fáradságos munkánkban becsületesen helyt akarunk állni.

Elsősorban önmagunk tudatos formálása a fő feltétele annak, hogy másokat is formálhassunk. Mind az egyik, mind a másik feladat sok-sok erőpróbát igényel. De ha tisztában vagyunk azzal, milyen követelményeket támaszt velünk szemben a társadalom, ha igényesek vagyunk a saját erkölcsi-politikai magatartásunkkal szemben, ha az önképzés belső szükségletünkké vált, akkor önmagunk formálása eredménnyel járhat.

A pedagógusnak ismernie kell növendékeit, mert emberformáló munkája csakis így lehet hatékony.

Nehéz feladat ez, hiszen a gyermek személyiségjegyei állandóan változnak. A változást befolyásolják életkörülményei, életkori sajátosságai és a vele született vérmérséklet. A gyermek személyiségének fejlődése állandóan hullámzó, sok-sok átmeneti visszaeséssel járó folyamat.

A gyermek megismerő tevékenységének és cselekvéseinek helyes irányítása – ez hát tulajdonképpen a nevelés.

Ahány ház, annyi szokás, ahány gyermek, annyi nevelési probléma.

Hogyan lehet akkor mégis egységes világnézetre, magatartásra nevelni tanítványainkat? Hogyan lehet mégis kialakítani a szocialista embereszményt?

A szülőkön kell kezdeni.

Tanítványaink között igen sok az ideges, a lelkileg sérült. Ez a tény legtöbbször arra figyelmeztet bennünket, hogy hiba van a családi, vagy az iskolai nevelésben, de az is lehet, hogy mindkettőben.

A gyermekek idegességének és lelki sérüléseinek gyógyítása megköveteli, hogy kiderítsük az okokat, majd kiküszöböljük őket. Ezt a pedagógus egymaga képtelen eredményesen megoldani. Ehhez a szülők és az egész nevelőtestület együttes munkája szükséges.

Csak közömbösek ne legyünk, mert ez a legveszedelmesebb a társadalom szempontjából!

Drávai Gizella

(Kárpáti Kalendárium, 1971.)

Megjelölve , , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.